Hős

Az esztétikai tapasztalat

Bemutató: 2004. május 6.

Eizenstein azt mondta, hogy ha lesz végre szín a celluloidon (az unalmas ff helyett), akkor azzal a filmesek úgy dolgozhatnak majd, mint a festők a palettájukkal. Teremtő módon. Igazi oldszkúl hozzáállás, mely szerint a film organikus egység, és minden kockának, minden filmteremtő piciny elemnek funkciója és jelentősége van. A szín ehhez képest mára unalmas evidenciává vált - rögzítés, kopipészt, nézzed néző, színes a világ. Kivétel van, volt és lesz, legutóbb Zhang Yimou filmje – a Hős színhasználata olyan, hogy attól még a nagy szovjet maestro is megnyalná az összes hajszálát.

A történet epikai áradással, festményszerű tökélykompozíciókban mesélődik el, olyan színdramaturgiával, hogy a Psychén edződött magyar néző is bízvást leesik a székről. Névtelen, (így hívják) a hős elmeséli a császárnak, hogyan győzte le az akkor ismert világ leghíresebb bérgyilkosait (Repülő Hót, Törött Nyilat és Lándzsát). A jutalom pénz, hírnév - és az, hogy egyre közelebb kerülhet az uralkodóhoz. Aztán a harcokat megkapjuk egy második, majd egy harmadik (független?) nézőpontból is, ami már a beteljesedést is magába foglalja. A különböző történetsíkok más-más tónusban és színvilággal kerülnek a vászonra, de a légkoreográfia szépsége és a kínai kultúra beszüremkedő lokális sajátosságai ugyanazok. Zhang Yimou visszacsempészi a nagy történetek hangütését és hangvételét, figyelmen kívül hagyva a manapság oly divatos dekonstrukciót és önreflexivitást. A Hős tiszta és ártatlan mese, némi elbeszélői trüvájjal a cselekményvezetésben. Névtelen ül a császár előtt, narrálja az akciódús történteket, majd a császár meséli el a saját (szintén akciódús) verzióját, végül pedig azt látjuk, ahogy es(het)ett a dolog.

Jó arányérzékkel halad a giccs és a finom költészet harárvidékén Jet Li, a Névtelen

Kuroszava Akirát emlegetni a Hős kapcsán igen éleselméjű dolog, sőt, az éleslátás maga. Egyrészt ő is Ázsiában tevékenykedett (igaz, hogy japán alkotó és nem kínai - kábé mint az ég és a föld, mind esztétikában, mind szemléletben), másrészt Kuroszava Rashomonjában is csavaros elbeszélést talál a sastekintetű megfigyelő. Apró különbség, hogy A vihar kapujában egy a valóság, ezer a tapasztalata, a Hősben pedig egy a valóság, a többi meg mese. Ha már komparatisztika, akkor emlegessük inkább a Jackie Brown-t, vagy akár a legendás Iskoláslányok sorozat azon részét, amiben az aktust háromszor is látjuk: egyszer ahogy a fiú szeretné, egyszer, ahogy a lány, egyszer meg úgy, ahogy összejön. A Hősnek legtöbb köze talán ez utóbbihoz van, inkább mint Kuroszava Akira teljesen más dimenzókban mozgó klasszikusához.

A többszempontú elbeszélés érdekes, de a Hős inkább részleteinek szépségéből él. A filmben az akrobatika, a perfektre koreografált harc, a lassítások mind a lélekborzoló vizuális kielégülést szolgálják, jó arányérzékkel haladva a túlcsorduló giccs és a finom költészet harárvidékén. Zhang Yimou csak azt nem használ, amit nem szégyell. Halmoz és stilizál, gátlásoktól és esztétikai béklyóktól mentesen dobja fel a filmvászonra a gigantikus totálokat és a patetikus közeliket.

A szereplők a mítoszok világából lépnek a vászonra, a film pedig egyszerre szentimentális és vadromantikus. Ami zavaró lehet, az némi didaxis és politbüró felhang a zárlatban: egy a Birodalom - egy a vezér. Kínát nem muszáj szeretni, sőt geopolitikában maga a megtestesült fenevad (free Tibet!), de a Hős értékét kevéssé degradálja a film végén kilógó politikai lóláb  - a császárnak, ami a császáré. Akitől a lé jön, azé a tanulság. Nemcsak Kínában.

De a lényeg, az egy mondatban összefoglalható enigma ez: a Hős az érzékeinket rabul ejtő mese az álmok és legendák idejéből. És mint ilyen, gyönyörű.