Immortel (Ad vitam)

Minden néző halandó

Bemutató: 2004. december 16.

A filmet a legendás (elkoptatott jelző, de rá véletlenül illik) Enki Bilal rendezte, képregényzseni extraordinaire. Saját klasszikusát adaptálta filmvászonra, és a beavatatlanok szerencsétlenségére nem igazán volt rájuk tekintettel: akik nem olvasták Bilaltól a Nikopol-trilógiát, ha nem is kapkodnak majd kétségbeesetten felfogható történetszálak után, de itt-ott el lesznek veszve rendesen.

A film képi világa „blédránneres” – pontosabban nem is! Hiszen a Blade Runner merített Bilal képregényeiből, tehát inkább a Ridley Scott-film volt „bilalos”… vagy „enkis”… vagy… na jó, hagyjuk. A lényeg, hogy a történet helyszíne a közeljövő egy gigavárosa (hogy képregény-kontextusban maradjunk, Judge Dreddesen szólva „Megacity”), egy kivitelezésében és kultúrájában egyaránt eklektikus modern-pokol. Fantasztikus épületek, repülő autók, vámpirizmus, ókori görög istenek piramisformájú űrhajókban – Bilal nem kispályázik.

Bilal univerzumában az istenek halhatatlansága véges

A 2095-ös New Yorkot az Eugenics vállalat irányítja, ez a korporációs állam-az-államban. Kegyetlen gyógyászati-mutációs kísérleteikhez New York páriái közül szerzik be az alapanyagot – sajnos a szociális problémák felvetésének tekintetében a film (és Bilal fantáziája) nem bizonyul túlságosan eredetinek, a city szintekre osztott, alul a szegények, felül a gazdagok: ez már megint csak egy ezerszer lejátszott Metropolis-szerű elnyomó városállam (hogy a hasoncímű animét már fel se hozzam példaként). Ki kellene már találni valami újat…

Az antiutópia olajozottan forgó horrorkerekébe három egyiptomi isten lebegő, piramisformájú űrhajója ver éket: Hórusz, Anúbisz és Bastat libeg be a színre. Bilal univerzumában az istenek halhatatlansága véges, Hórusznak éppen hét napja van hátra belőle. Nekivág hát New Yorknak, valamilyen gyógymód reményében, így akad rá Nikopolra, a büntetésből mélyhűtött állapotban leledző forradalmárra, aki belegyezik abba, hogy Hórusz porhüvelyeként szolgáljon – lázonghatnékja ettől még nem csökken…

Sajnos az adaptáció úgy vet fel rengeteg tartalmi kérdést, hogy jó részüket elfelejti megválaszolni: kicsoda valójában Nikopol? Kicsoda Jill, a film női főhőse, ez a csontfehér bőrű, hupilila fejdíszű, élénk kéket könnyező szirén? Kicsoda Jill titokzatos drogdíler barátja? Milyen kapcsolatban áll Nikopol a város polgármesterével és a szörnyvállalattal? És mi a franc köze van akárkinek az egyiptomi istenekhez? Az az érzésem, Bilal soha nem is akarta – legalább is jelen adaptáció keretében nem – megválaszolni ezeket a kérdéseket.

A komputeres világmegvalósítás szintén elég necces. Egyes jelenetek számítógépes realitása tökéletesen harmonizál a közepükön ágáló színészekkel, máshol pedig a virtuális és a hús-vér olyannyira fájdalmasan elütnek egymástól, hogy a cikifaktor-mérő kilendül a vörös tartományba. Legjobban a város építészeti leképezése sikerült, post apocalypse.

Érdekes, de félresikerült kísérlet az Immortel. Túl kevés információt kapunk ahhoz, hogy a történéseket értelmezni lehessen, a figurák motivációi épp ezért érthetetlenek és ismeretlenek maradnak előttünk. A CGI helyenkénti kellemetlen egyértelműsége már-már végzetesen betesz a filmnek.

Kell egyáltalán mondanom? A képregény-eredeti jobb.