Kamera által homályosan

Színről-színre

Sajnos a Kamera által homályosan nem nyerte el a forgalmazók bizalmát annyira, hogy bemutassák a hazai mozikban, így Linklater előző animációs filmjéhez hasonlóan csak egy pár napig tartó fesztivál lelkes közönsége csodálhatja meg a vásznon (a 2001-es Waking Life-ot a Titanic-ra, az idei Kamera által homályosan-t pedig a december másodikán záruló Anifest-re sikerült elhozni). Az animációs filmek iránti növekvő érdeklődés, valamint Dick kialakulófélben lévő kult státusza azonban mégis meghozta gyümölcsét: december 5-én kiadják DVD-n a filmet.

A Kamera által homályosan Philip K. Dick és egyben a science-fiction irodalom egyik legkevésbé futurisztikus regénye. Az emberiség jövőjét nem a minket körülvevő tárgyi világ technikai fejlődésében, hanem sokkal inkább a társadalom szerkezetének radikális megváltozásában látja, éppen ezért legalább annyira nevezhető anti-utópiának, mint sci-finek.

A jövő társadalmának kialakulásában, Huxley-hoz hasonlóan Dick is főszerepet juttat a tudatmódosító szereknek, hiszen egy olyan lehetséges világot tár elénk, melyben az emberiség két, egymástól tökéletesen elszigetelt kasztja közé egy ismeretlen eredetű drog emel válaszfalat. Az áthatolhatatlan fal egyik oldalán a hétköznapok unalmas biztonságába süppedő „kockafejű” nyárspolgárok, a másikon pedig a rejtélyes H- anyag rabjává vált narkósok élnek… és halnak.

A jövőképa szereplők cselekedeteiből bontakoztatja ki

A regény hasadt tudatú főhőse – Bob Arctor – e két világ határán áll. Egyfelől „Fred” fedőnéven beépített kábítószerügynök, akinek a H-anyag származási helyét kell kiderítenie, másfelől viszont maga is függő. E kettős személyiség teljes széthullásának a drámáját mutatja be Dick, akinek ábrázolásmódjában épp az a zseniális, hogy a nyomasztóan valószerű jövőképet nem hosszú historikus leírásokból, hanem a szereplők cselekedeteiből bontakoztatja ki. Így a lehangolóan torz társadalom víziója sem a fantázia birodalmának megnyugtatóan távoli vidékén helyezkedik el, hanem zavaróan közel a mindenkori jelen hétköznapi valóságához.  

Richard Linklater (rajz)filmjében pedig paradox módon éppen az a legeredetibb, hogy amennyit csak tud, sértetlenül megőriz az alapműből. Linklater – sok más alkotóval szemben – felismerte azt, hogy ami úgy jó, ahogy van, azon nem érdemes sokat változtatni. Így a film cselekménye szinte egy az egyben leköveti a regényét, eltekintve attól, hogy pár ötletes dramaturgiai húzással könnyebben követhetővé teszi. Persze azért tartogat egy-két mellbevágó meglepetést a film azok számára is, akik már olvasták a könyvet, de amivel igazán sokat ad hozzá Dick művéhez, az nem a történet újragondolása, hanem az ahhoz tökéletesen illő látványvilág megteremtése. Linklater ismét a „rotoscoping” nevű animációs technikát alkalmazta, melynek „világpremier”-jét a már említett Waking Life (Az élet nyomában) című 2001-es (rajz)filmje jelentette. Az iménti zárójel egyáltalán nem fölösleges, hiszen ennek a technikának a lényege az, hogy különleges szoftverek segítségével, digitális kamerával forgatott élőszereplős jeleneteket dolgoznak át rajzfilmmé. A végeredmény: megdöbbentően újszerű képi világ, mely valahol a film és az animáció eddig ismeretlen határvidékén helyezkedik el. A hatást csak fokozza az a tény, hogy Linklater ismert hollywoodi sztárokat szerződtetett a rajzfilmszerepekre, akik ezúttal nemcsak a hangjukat (mint a Pixar filmjeiben), hanem az arcukat is kölcsönadják az animációs figuráknak. Winona Ryder, Robert Downey Jr és Keanu Reeves jól ismert külalakjának metamorfózisa még szembeszökőbbé teszi a látvány megragadhatatlan, zavaró határállapotát (sőt, megdöbbentő tény, hogy Keanu Reeves rajzolt alteregója kimondottan tehetséges színész).

A saját lakásában fölszerelt kamerák segítségével figyeli önmagát

Azonban a legszebb az egészben az, hogy ez a fajta látványorgia egyáltalán nem válik öncélúvá, hiszen Linklater ismét talált magának egy olyan történetet, amelyet ezzel a technikával lehet a legtökéletesebben elbeszélni. Ez esetben a cselekmény és a képi világ, a tartalom és a forma nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Hiszen Bob Arctor története is két világ határán játszódik. A megbomlott személyiség, melybe a Dick vezényletével merülünk alá, immár képtelen megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól, hiszen azt sem tudja, hogy ki is ő pontosan. Bizarr valóság-show tanúi lehetünk, melyben a főszereplő, a saját lakásában fölszerelt „holokamerák” segítségével szüntelenül figyeli önmagát. (Épp ezért tekinthető ez a mű a hányattatott sorsú szerző „ars poétikájá”-nak is: Egyfelől ott van Dick, emberi szorongások, gyengeségek és üldözési mániák tökéletes ismerője és lejegyzője, aki másfelől maga is drogfüggő, paranoiás, és menthetetlenül magányos ember. Az egyik Dick figyeli a másikat, és ebből születnek a XX. századi sci-fi irodalom legnagyobb alkotásai…). A regény története és a film látványvilága tehát ugyanazokat a kérdéseket veti föl, és ezért tökéletesen passzolnak egymáshoz. Ebből a nászból születhettek meg olyan zseniális szimbólumok, mint a „maszkafander” vizuális megjelenítése. Ez egy olyan öltözet, mely viselőjét (önmaga számára is) teljesen felismerhetetlenné teszi azáltal, hogy folyamatosan változtatja annak külső megjelenését. Tökéletes jelképe ez a posztmodern identitásvesztésnek, a virtuális és hallucinációs világokban elérhető anonimitásnak, és annak az árnak is, amit ezért fizetni kell.

Linklater tehát most sem hibázott. Nem változtatott azon, ami Dick regényében amúgy is jó, azaz a szövegen, hanem kreativitását ott élte ki, ahol a mozgókép valóban sokat hozzá tud adni az eredeti műhöz: a képi világ megteremtésében. Mi ez, ha nem a Kamera által homályosan tökéletes filmadaptációja? Szóról-szóra, színről-színre…