Kanyaron túl

Papszerelem drog ellen

Bemutató:

Hősnője egy kábítószeres lány esténként alternatív zenekarban énekel. Szilvit életformája és szerelme, Tamás egyaránt a droghoz köti. Rendszeresen belövi magát és az elvonón végzi, de a rehabilitációt szerencsétlen társaihoz hasonlóan ő sem képes végigcsinálni. Itt találkozik egy katolikus pappal, aki a hit erejével megpróbál értelmet adni a kisiklott életeknek. A pap misszionáriusként viselkedik, elhagyja a plébániát és vidékre vonul az elesett fiatalokkal, ahol a leszoktató terápia részeként felújítanak egy romos falusi templomot. A Bubik István megformálta figurát egy azóta elhunyt papról, Szabó Jánosról mintázták az alkotók, aki olasz és lengyel kísérletek alapján szervezett öngyógyító közösségeket.

A rendezőt nem a drog, hanem a kábítószerrel kapcsolatba kerülő ember személyisége, lelki problémája érdekli. Szilvi pokoljárásában a drogkarrier különböző fokozatai köszönnek vissza, a szeretethiányos családi háttér, az elveszett állás, az apa nélkül megszült és a gyámhatóság által elvett gyermek, végül a pénztelenségből és kiszolgáltatottságból eredő kriminalizálódás. A pap határozott szándéka, hogy megmenti a lányt. Elhivatottságát belső erő motiválja, egykor ő is eltévedt az italozás és éjszakázás útvesztőiben, a kórházi ágyán fogadalmat tett, mostani élete egyfajta vezeklésként is felfogható. Hite megingathatatlan, ellenáll Szilvi szexuális közeledésének éppúgy, mint felettesei intelmeinek vagy a rendőrség tolakodó érdeklődésének.

A Kanyaron túl ennek a két embernek önmagával és környezetével folytatott küzdelméről szól. Szilvi sötét, testiséget hangsúlyozó világa találkozik itt a pap tiszta, spirituális világával. Ebben az ütközéspontban a lány az érzelmi skála szélsőséges megnyilvánulásait végigjárva ingadozik a szerelme által képviselt drogos jelen és a pap által felkínált lehetséges jövőkép között. Ezt a bizonytalanságot erősíti a film kihagyásos szerkezete is, a töredékes elbeszélés következtében a néző csak később rakhatja össze és értelmezheti a dramaturgiai elemeket, ezért a szereplők motivációi nem egyértelműek vagy végérvényesek. A rendezés törekedett „színtelenségre” is, a fakó színek, a kevés fénnyel megvilágított jelenetek és a kézikamera szuperközelijei a dokumentarizmus érzését erősítik.

A film közepén Szilvi egy kőbánya peremén a madár szárnyalását utánozza, a végén betépve egy ház tetejéről segítségért kiált. Csak reméljük, hogy hangját meghallják.