Kávé és cigaretta

Variációk téma nélkül

Bemutató: 2004. december 9.

Jim Jarmusch furcsa figurája a filmes világnak. Élő legenda, aki előszeretettel dolgozik élő legendákkal, az élő legenda státusz abszurditását hangsúlyozandó. Filmjeit már a forgatás megkezdése előtt kultfilmekként szokás emlegetni, és nem pusztán sznobizmusból, inkább azon hajlandóság egyértelmű jeleként, hogy inkább a kultfilm kategóriáját – már amennyiben létezik ilyen – értelmezzük újra, semmint, hogy egy Jarmusch filmet kihagyjunk belőle. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy most hosszabb fejtegetés következik a kultfilmek mibenlétéről, gyorsan le is zárhatjuk azzal, hogy Jim Jarmusch kultrendező, és mint ilyen többnyire kultfilmeket csinál.

Ellentétben azokkal a kultfilmekkel, amelyeket nem kultrendezők csinálnak, a kultrendezőknek számos előre megírt recept, amolyan kultfilmes húzás áll rendelkezésére, hogy egy-egy alkotás helyét bebiztosítsák a kultok nemes táborában. Ilyen például az életművön belüli intertextualitás, azaz korábbi munkákhoz való visszanyúlás, visszautalgatás. Jarmusch most látta elérkezettnek az időt, hogy valami ilyesmivel rukkoljon elő.

RZA, GZA és Bill Murray

Több helyről bebiztosított, sokféle anyagból összegyúrt kultfilmet produkált, és hangsúlyozom, a Kávé és cigaretta kultfilm volta teljes mértékben független annak fogadtatásától. A recept a következő: vegyük azt az emberi tevékenységet, melynek fotogenitása exponenciálisan megnő, ha filmen láthatjuk viszont: a cigarettázást. Keressük meg saját régi rövidfilmjeinket, forgassunk hozzá még néhány hasonlót, dobáljunk bele mindenféle underground, kult-ikonokat, olyan figurákat, mint Tom Waits, Iggy Pop vagy Bill Murray, akik puszta megjelenése a vásznon már önmagában garantálja a kívánt hatást. A történetiség lehetőségét ügyesen kiiktathatjuk az egymástól teljesen független epizódfüzér szerkezettel és már kész is a tökéletes kultfilm.

Jarmusch tehát három korábbi, azonos című rövidfilmje mellé forgatott még nyolcat. Ha feladnánk rejtvénybe, hogy mi a hasonlóság a jelenetek között, szinte mindenki kapásból rávágná, hogy mindegyikben cigarettáznak, egy kivételével mindegyikben kávéznak, és többnyire kávéházban egy kockás mintázatú asztal mellett ülnek a szereplők, és a semmiről beszélgetnek. A rengeteg ismerős név ellenére a filmnek valójában két állandó főszereplője van, a kávé és a cigaretta, az emberi szokások bonyolult szövevényének e két kultikus – éppen ezért kultfilmbe illő – segédeszköze, melyek szinte minden embernél más és más felhasználási kombinációt produkálnak.

Jarmusch filmje semmi mást nem csinál, mint kiemel néhány tipikus, vagy kevésbé tipikus felhasználási módot és egymás után pakolja őket, a teljesség, vagy bármiféle rendszer igénye nélkül. Ettől lesz a Kávé és cigaretta egyetlen nagyjátékfilm, a két főszereplő folyamatos változásától, ahogy az őket fogyasztó emberek közti legkülönfélébb viszonyokat fejezik ki újra meg újra. Ahhoz, hogy a jelenet életre keljen kizárólag kávéra és cigarettára van szükség, semmi másra, se történetre, se megírt dialógusokra, se színészekre, sőt ha jobban belegondolunk magára a filmre is csak azért, hogy lássuk, hogy arra sincsen.
A kockás asztalterítő sakktábláján ide-oda tologatott kávéscsészék, cukortartók, hamutartók, a két játékos és a folyamatos pótcselekvés tökéletesen elegendő ahhoz, hogy értsük, érezzük a vásznon zajló sakkjátszma pillanatról pillanatra változó állását, azaz a szereplők között fennálló viszonyokat vagy éppen azok hiányát. Jarmusch néhol behoz egy harmadik rezonőr figurát, többnyire a pincért, néhol komoly színészi teljesítményt láthatunk (Cate Blanchett és Cate Blanchett), máskor egy extra tárgy van jelen (Tesla szikrázó rezonátora), de az ilyen és ehhez hasonló segédeszközök valójában csak saját feleslegességüket hangsúlyozzák, csak jobban rámutatnak arra, hogy a kávé és a cigaretta már mindent elmesélt helyettük.

Kávé, cigi, hanta

Ami leginkább meglepő a Kávé is cigarettában, hogy tökéletes folytatása a Jarmusch életműnek, kicsit összegzése is magának a módszernek, annak a végtelenül gazdag minimalizmusnak, ami talán csak és kizárólag az ő filmjeinek jellemzője. Jarmusch ezúttal kicsit feljebb rántja a leplet, és egy leheletnyivel nagyobb betekintést enged a színfalak mögé, most végre jobban láthatjuk, hogy mitől működik a semmi lefilmezése, sőt még azt is megmutatja, hogy mikor és hogyan lehet erre a semmire rápakolni teljesen felesleges elemeket, úgy, hogy maga a jelenet ne lássa kárát. És innentől már minden egyéb a nézőre van bízva, kutathat emlékeiben számtalan, más filmekben látott rosszul telepakolt jelenet után, illetve a régebbi Jarmusch filmeket is újra lehet nézni, hogy hol, miként alkalmazza ugyanezt az eljárást kevésbé nyilvánvalóan, de talán éppen ezért sokkal zseniálisabban.

A ’variációk egy témára’ típusú filmeknek mindig az a veszélye, hogy az egyes jelenetek nem azonosan sikerülnek jól, felborul az egyensúly és az ember óhatatlanul is elkezdi összehasonlítgatni azokat. A Káve és cigaretta nem ilyen film, hiszen egyensúlyra eleve nem törekedett a rendező. Kedvencei lehetnek mindenkinek, de a teljes filmélményhez, a végső állításhoz az összes epizódot látni kell. Mondom ezt úgy, hogy az első hármat lekéstem, és soha nem dohányoztam vagy kávéztam egész életemben. De nem baj, mert pont az első három epizódot már láthattam (és láttam is) korábban és így legalább jól el tudom képzelni a kávé és cigaretta nélküli jelenetet, ami, mint nagyon fontos variációja a témának, nekem hiányzik a filmből.