Két-arcok

Kritika Pozsgai Zsolt Janus című filmjéről

A magam részéről kifejezetten károsnak tartom azt a hazánkban újra és újra elterjedő szándékot, hogy a kis pénzből készült tévéjátékokat moziban is bemutassák. Egyrészt azért, mert filmszerűtlenségükkel pillanatok alatt leleplezik magukat a nézők előtt, akiket gyors unalomra kárhoztatnak, másrészt pedig ebből kiindulva csak erősítik a közönségben azt az amúgy erős prekoncepciót, hogy a magyar filmre nem érdemes beülni.

Pozsgai ezúttal az egykori ORTT-s támogatással vonult ki a Veszprém melletti Kádárta romos vasútállomására, hogy a veszprémi Petőfi Színház műsorán szereplő történelmi abszurdjából szabadtéri színházi előadást filmezzen. Az eredmény nem is lép ki ebből a keretből. Győri Zsolt, kamerájával túlnyomórészt statikus beállításokat használ: premier plánok váltakoznak a dialógusok alatt, miközben az egyetlen filmszerű elem a néhol önkényesen megjelenő önreflexív variózások – semmi több. Egyszóval technikailag nem nyújt sok izgalmat a film.

 

A sztori ennek ellenére több lehetőséget is tartogatott. Az elhagyott állomáson földönfutó homlesszek csoportja várja a vonatot, s gyorsan kiderül róluk, hogy személyiségeik történelmi figurák alteregói. Janus Pannonius, Vitéz János és hozzátartozóik. Ám csupán egyikük élő figura, Mátyás király, aki szeretné megtudni miért árulták el egykori pártfogói. A film elvileg az 1471-es Mátyás király elleni összesküvés kibontakozását és bukását mutatja be, Janus és Mátyás utolsó, hosszúra nyúlt képzeletbeli monológját. Az árulás és a bűnhődés párhuzamosan, néhol flashbackekből bomlik ki. A romos állomás a középkori Buda stilizált díszletét nyújtja. Maga a darab ügyes, drámai abszurdba oltja a politikai kétszínűség, az árulás, a szerelem és az elszalasztott lehetőségek tragédiáját. Nincs kizárva, hogy a színpadon érdekes élményt nyújthat a Janus, ám a mozivásznon mindenképpen zsákutca ez a kísérlet.

Már-már remek áthallásokat is megfigyelhetnénk, ahogy a rendeletekkel kormányzó Mátyás az igazát bizonygatja, vagy amikor a „nemzeti rendet” követelő nemesek a magyar vér fontosságát hirdetik. Ezeket mégis elnyomja Stohl András jelenléte, akinek jelenlegi nagy közéleti esdekléseihez jól passzol az érzelmeire hallgató, ura ellen bűnt elkövető reneszánsz ember, Janus Pannonius figurája, akiből sajnos a színész ennél többet nem is hoz ki. Pozsgai Mátyás királya azokon áll bosszút, akik hatalomra segítették. Nem az „igazságos” Mátyás-kép ez, de a Szebeni János által megformált karakter kevés is a mítoszromboláshoz. Csakúgy, mint a költő-politikus Janus Pannonius kettős élű lázadása, amelyről sajnos a film végén kiderül elég ügyetlenül kiderül, hogy igazából az uralkodó felesége iránti gyengéd érzelmei motiválták.

Pozsgai rendezése színpadias és kimódolt, így a film sajnos unalomba fullad. A párbeszédek papírízűek, néhol kifejezetten röhejesek, a színészeken látszik, hogy a nagy melegben vélhetően gyorsan végezni akartak a felvételekkel. Stohl András, Máthé P. Gábor, Módri Györgyi, Szvetnyik Kata alakítása nem tér el a színpadi közönségnek előadott változattól: harsány és didaktikus. A dramaturgia is a színházi elemeket ülteti át a vászonra: az elrobogó intercityk keretezik a filmet és választják el a színeket, egy napba sűrítve reggeltől reggelig tart a történeti ív. A Janus gyorsan leleplezi magát, stílusa miatt rövid negyedóra után egyhangúvá válik, amelyet az erőltetett fordulatok sem dobnak fel, és a befejezés sem lesz érdekes.

A Janus nem azért rossz film, mert színházi darabot adaptál meglehetősen kevés pénzből, hanem azért, mert az alkotók láthatóan nem is törekedtek arra, hogy filmes eszközöket használjanak egy mozifilm készítésekor. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy a szakmájukban már régóta tevékenykedő alkotók (Pozsgai, Győri, Stohl, Ozorai) miért gondolják azt, hogy színházi darabjuk változtatás nélkül működhetne tévében, sőt moziteremben. Munkájuk emiatt válik történelmi abszurdból kihagyható művé.