Kutyaszorítóban

Joe Cabot-ra várva

Bemutató: 2005. január 6.

Quentin Tarantino első nagyjátékfilmjét roppant nehéz helyi értékén vizsgálni, a recenziók java nyíltan elfogult, mivel a későbbi munkák, legfőképpen a Ponyvaregény tükrében szemlézi a tételt. A kritika és a közönség utólag tanulta meg szeretni ezt a mozit, amely bemutatásakor csak mérsékelt figyelmet kapott, és a független filmesekre jellemző szórványos híreszteléseken, szolid botrányokon túl keveset lehetett hallani felőle. A Kutyaszorítóbant kevés vásznon szerepeltették, teljes bevétele csigalassúsággal mászott egymillió dollár fölé, ám vásár után már minden paraszt okos, így két évre rá divattá vált méltatni a véres gengsztermozi nagyszerűségét. A film valós érdemeinek felderítését nemkülönben nehezíti a rendező személye körül kialakult hisztéria; talán Tarantino az egyetlen olyan direktor, kit holmi tinédzser popsztárhoz hasonlóan kezel a sajtó, túlzófokon dicsérik és nemkülönben túlzófokon szidalmazzák, miközben puszta hóbortjait is kinyilatkoztatásként kezelik – példátlan felhajtás tapasztalható körüle.

Halmozottan indokolt hát az új bemutató, hisz a kilencvenes évek elején elsikkadt, majd gyanús gyorsasággal kanonizált Kutyaszorítóban retrospektív anyagként különösen érdekes, újrafelfedezésre való mozi: az eredetiben minden értelmet nélkülöző, kamu francia-angol címmel (Reservoir Dogs) ellátott film harsány és nagyképű, szellemes és pimasz, legfőképpen pedig figyelemre méltó módon ambiciózus; tisztán mutatja egy vitathatatlanul ügyes amatőr érdemeit, miközben idegesítő hiányosságait sem leplezi.

QT nem több és nem kevesebb, mint egy lelkiismeretes és jó ízlésű DJ Michael Madsen, Quentin Tarantino, Harvey Keitel, Chris Penn, Lawrence Tierney és Tim Roth

A tények, röviden. A Kutyaszorítóban QT első nagyjátékfilmes próbálkozása, amelyet a teljességgel sikertelen My best friend’s birthday című rövid után négy évvel forgatott. Eleinte fekete-fehérben, 8 milliméteren, semmi költségvetéssel képzelte el a filmet, a szerepekre pedig legközelebbi barátai kívánta felkérni –hisz vasa sem volt-, ám a szerencse istenasszonya köztudomásúan kedvez az elhivatott hülyegyerekeknek, így egy véletlen folytán Harvey Keitel beleszeretett a markáns stílusjegyeket mutató forgatókönyvbe, és kerített némi pénzt a forgatásra. Az 1,2 millió dolláros költségvetésből komoly stábra, gazdag kellékparkra, elhúzódó szöszölésre vagy nagy akciókra ugyan nem futotta, így a kezdő rendező - bár mindig is rajongott a látványos megoldásokért - nem tehetett egyebet, mint a karakterekre és a karakterek dinamikusan változó viszonyára hegyezte ki a mozit. Mint utóbb kiderült, jól tette, hisz ehhez ért igazán: erős figurákat, tempós dialógusokat és pofátlan vicceket vetett papírra, melyeket kiváló színészekre bízott, kik önmagukban is lebilincselik a nézők figyelmét.

A Kutyaszorítóban legfőbb ismérve, hogy cselekménye lopott elemekből lett építkezik, mégis megáll a lábán a szerkezet, melyet látványos vakolattal és sziporkázóan szellemes részmegoldásokkal tett teljessé az író-rendező. A filmben bemutatott alapszituáció Ringo Lam 1987-es City on Fire (Lángoló város) című filmjét, hm, idézi, de neki legyen mondva, Tarantino sosem tagadta, hogy a hongkongi mester filmje kedvencei közé tartozik. Egy elbaltázott fegyveres rablás után néhány gengszter egy raktárban ragad, sebesült is akad köztük, a halottak száma jelentős, nyakukon a rendőrség, ők pedig kétségbeesve keresik a köztük rejtőző beépített nyomozót, az eldurvuló vita hevében egymásra is fegyvert rántanak és persze mindent eltolnak, majd alaposan pórul járnak. Eredeti leleményekkel a dramaturgia egyéb elemei sem szolgálhatnak, a névtelenül inkognitózó, egymást színek szerint szólító banditák figuráit Tarantino egy 1974-es filmből emelte át (The Taking of Pelham One Two Three, rendezte: Joseph Sargent), a rájuk húzott olcsó, fekete öltönyök éppúgy származhatnak John Woo korai filmjeiből, mint a Blues Brothers moziból, tehát a címtől kezdve az apróbb részletmegoldásokig minden elem nyúlt, megengedőbben mondva: kölcsönzött.

Arcátlanságig fokozott politikai inkorrektség

A Kutyaszorítóban valódi tápértékét a jellegzetes Tarantino-stílusjegyek adják ki, ezek lennének a koncepció legfőbb teherviselő elemei. Imponáló az ínyenc színészválasztás (Tim Roth, Harvey Keitel, Michael Madsen, Steve Buscemi, Chris Penn), a stabil és átgondolt színészvezetés, a pörgős szerkesztés (flashback jelenetek tagolják a lineáris cselekményt), a szánt szándékkal eltúlzott erőszak (főképpen Michael Madsen füllevágós-benzinlocsolós jelenete okozott felhördülést), az arcátlanságig fokozott politikai inkorrektség (leplezetlen szexizmus és nyílt niggerezés bőven akad), legfőképpen pedig az egyedülálló verbális humor. A magabiztos amatőrökre jellemző kivagyiság törvényszerűen szélsőséges megoldásokat eredményezett, s mivel az alkotónak semmi vesztenivalója nem volt, bármit megtehetett, gátlástalanul áthághatta a jó ízlés, avagy a morál íratlan szabályait – kisebb csoda, hogy az MPAA megbízott minősítőembere beérte az R betű kiutalásával, és nem ötölt ki szigorúbb korhatár-besorolást a film számára.

Amint az a fentiekből is kitetszik, Tarantino nem ötletgyáros és nem virtuóz komponista, soha nem fogja érdemben előrébb vinni a filmművészet ügyét; zsenialitása nem ebben mutatkozik meg (sőt, az eredeti gondolatok hiánya akár jogos utálatot is fakaszthat, kiváltképpen emberünk parádés sikereinek tükrében). Tízegynéhány év után újranézett debütáló nagyjátékfilmje ama feltételezés vegytiszta bizonyítéka, mely szerint QT nem több és nem kevesebb, mint egy lelkiismeretes és jó ízlésű DJ, aki járatos a kinematográfia nagy katalógusában, kedve szerint tallózik a filmtörténelem kevéssé ismert, vagy rég elfeledett darabjai közül, majd összekeveri a neki tetsző mintákat, beledob egy kis sajátot, alaposan felfűszerezi, és ügyesen tálalja a végeredményt.

Kétségtelen, hogy a Kutyaszorítóban érdemein felül kezelt alkotás (a Rottentomatoes gyűjtése szerint kritikai indexe jelenleg 93 százalékon áll, ami nem is olyan enyhe túlzás), ám kihagyhatatlan darabja a kilencvenes évek amerikai filmgyártásának. QT bemutatkozó munkája nem holmi függetlenfilmes csoda, nem isteni kinyilatkoztatás, hanem egy remek színészekkel készült, példásan szikár és pokolian szórakoztató erőszakmozi; ebben a minőségben lehet szeretni, avagy utálni.