Lány a vízben

Ha az egó elburjánzik

Bemutató: 2006. szeptember 7.

Shyamalan filmjei a horrornak újfajta becsületet szereztek, a science-fictionnak pedig némileg visszaadták a presztízsét. A hozzáállásban megmutatkozó száz százalékos, kegyetlen komolyság, színészeinek bergmani, intenzív előadásmódja, illetve a metodikus hangulatépítés sokakkal elhitette, hogy munkái többről, másról szólnak, mint amiről első pillantásra gondolná az ember.

Csakhogy abba a meta-izébe, amivel a Lány a vízben című legújabb filmjében próbálkozik, bizony beletörik a bicskája, és ha nem is jelenthető ki kerek-perec, hogy a király meztelen, de azért már elkezdett vetkőzni.

A történet éppen olyan egyszerű (ez nem negatívum, sőt), mint korábbi alkotásaiban. Cleveland Heep (Paul Giamatti, aki egy kincs, és nem meglepő módon a legjobb „dolog” a filmben), egy philadelphiai társasház mindenese, egyik éjjel elcsúszik a közös úszómedence partján és belepottyan a vízbe. Egy ismeretlen, szinte áttetsző, törékeny lány menti ki, aki Mese néven mutatkozik be (Ron Howard rendező lánya, Bryce Dallas Howard). Mese valamilyen feladattal érkezett, amiről ő maga sem tudja pontosan micsoda, annyi bizonyos csak, hogy a bérlők közül valakivel találkoznia kell, és ez életbevágó fontosságú. Heep tesztelni kezdi a társasház lakóit, vajon ki lehet közülük a kiválasztott – mert már ekkor nyilvánvaló számára, hogy Mese nem evilági lény (a jövőbe lát meg hasonlók). Heep kérdezősködése végül eredményre vezet (természetesen ezen tevékenysége során megismerjük a különc bérlőket): a nővérével együtt lakó fiatal író (Shyamalan saját maga) lesz majd, aki befejezésre váró könyvével meghatározza az emberiség sorsának menetét, Mesének pedig az a feladata, hogy egyetlen szempillantásával eltüntesse a csávó alkotói válságát. Miután ez megtörténik (tényleg csak annyi az egész, hogy ránéz), a csajnak még haza is kell jutnia (egy Gellért-hegy nagyságú sas szállítja majd), ám ehhez ki kell cselezniük a veteményben lapuló, füves hátú szuperfarkasokat…

A lányt Mesének hívják, és feladta hogy megmúzsáljon valakit

Nosssssss… Az előzetesekből már többé-kevésbé tudtam, mire számíthatok, és sejtettem, Shyamalan mivel próbálkozik: azt kéri tőlünk, hogy minden, de abszolúte minden, a civilizáció által reánk rakott cinizmusunktól szabaduljunk meg, és próbáljuk meg befogadni ezt a minden ízében, már-már erőszakoltan naiv mesét. Hogy mennyire bízott a közönségében, az felhasznált szimbólumai otrombaságából is kikövetkeztethető (a lányt Mesének hívják, és feladta hogy megmúzsáljon valakit, stb.)

És a dolog, érdekes módon, egy bizonyos fokig működik is, persze csak akkor, ha, ahogy fentebb említettem, szemforgatós, minden-tiszta-dolgon-röhögős hozzáállásunkat a mozin kívül hagyjuk. Ami Shyamalan kísérletének beteszi a kaput (hogy képzavarral éljek – miért épp most hagynám abba?), az egyrészt saját szörnyűséges egója, másrészt a modern trükktechnika hiányosságai.

Kell hogy legyen bőr az ember pofáján ahhoz, hogy a saját filmjében önmagára ossza a messiás szerepét, és olyan, a világmegváltó művészetről szóló hóttkomoly, egyébként szuperciki maszlag-szöveget szavaljon el, amilyet ebben az esetben Shyamalan. Az isten-komplexusa nagyon erősen betesz a filmnek, szinte szabotálja a történet élvezetét, mert állandóan kikandikál a narratív szövetből, és magára vonja a figyelmet: srácok, ide süssetek, ez a manusz tényleg azt hiszi magáról, hogy valami próféta reinkarnációja!
A finálé lezárásakor ráadásul megjelenik három, katasztrofálisan animált, deus ex machinisztikus óriásmajom, ami végképp lehúzza a bárgyúság repedezett rolóját. Nem marad más, csak a csendes döbbenet.