Lassú tükör

Álomlabirintus, kijárat nélkül…

Bemutató: 2008. április 24.

Létmetafóra, Buharov módra

Lassú tükör – már magából a címből is sejthető, hogy nem könnyen emészthető alkotással van dolgunk. Hiszen hogyan is lehetne lassú egy tükör, amelynek éppen az a feladata, hogy kizárólag a jelenidővel foglalkozzon? A tükörnek nem lehet köze sem a múltunkhoz, sem a jövőnkhöz, csakis ahhoz az egyetlen pillanathoz, amikor a jövőnk múlttá válik. Persze a Buharov fivérek erről is másképp vélekednek. Szerintük nagyon is létezik olyan tükör, amely folyton késésben van, amelyik mindig mást mutat, mint amit kéne. Nevezetesen: az emberi önismeret.

A filmben fölbukkanó szereplők folyamatosan próbálják önmagukat és egymást megérteni, ám többnyire sikertelenül, hiszen végül mindig visszasüppednek az otthonosságot jelentő előítéleteikbe és ideológiáikba. Legtöbbjükkel abban a kitüntetett pillanatban találkozunk, amikor végre szembenézhetnének rejtett félelmeikkel, vágyaikkal, tehetetlenségükkel, és mindenekelőtt elkerülhetetlen sorsukkal. Aztán ez a pillanat rendre elmúlik, méghozzá nyomtalanul.

Mindenki a számára teremtett álomlabirintusban bolyong

Ott van például a rejtélyes okokból tolószékbe kényszerült fiatalember, Egon, aki folyamatosan küszködik saját kiszolgáltatottságával. Aztán ott van az a két özvegy, akik a halállal szembesülés traumájában találnak egymásra. Szerelmük lassú kivirágzását és gyors hervadását követhetjük nyomon.  Feltűnik még a vásznon egy jóstehetséggel megáldott, avagy megvert kisfiú is, aki a felnőttek rideg világát, és saját álmait próbálja megérteni. Mindannyian önmagukat keresik, de sehol sem találják.  Ezek a párhuzamosan futó cselekményszálak azonban nem fonódnak szorosan egymásba, csupán egy-egy kitüntetett csomópontban találkoznak.

A leghangsúlyosabb ezek közül – mely egyben a film kulcsjelenete is – az, amikor az összes szereplő összegyűlik, hogy részt vegyen egy misztikus álomszertartáson. Szorosan egymás mellett fekszenek, de tudomást sem vesznek egymásról, hiszen mindegyikük a saját álomvilágában van elmerülve. Ez volna hát a Buharov fivérek világmetaforája. Objektív valóság nem létezik. Mindenki a számára teremtett álomlabirintusban bolyong, és keresi a kijáratot, de hasztalan.

Ezt a hatást csak erősíti a film sajátos cselekményszövése, amely fölött nem a játékfilmes montázsnál megszokott térbeli, időbeli és ok-okozati összefüggések, hanem sokkal inkább egy ezeket többnyire felrúgó álomlogika uralkodik. Persze ilyen jellegű álomfilmekkel időnként találkozhat a magyar néző, elsősorban David Lynch munkásságában, azonban a Lassú tükör esetében mégis kicsit másról van szó.    

Fő a spontaneitás

Mind a Hollywoodból (Lynch), mind a távolkeletről (Kitano: Takeshis’) érkező álomfilmekre jellemző, hogy a látszólag összefüggéstelen cselekményt, a különösen látványos és artisztikus kivitelezéssel igyekeznek ellensúlyozni. A Buharov testvéreknél azonban épp az ellenkezője történt. Náluk ugyanis a művészi koncepció részét képezi a Super8-as nyersanyagra való rögzítés, az amatőr színészek kizárólagos alkalmazása, és a többnyire gyenge bevilágítás. Emellett valószínűleg az eddig készült Dogma-filmekben nem látható annyi kameraremegtetés, mint a Lassú tükör nyolcvan percében.

Mindez persze magyarázható ezen elemek atmoszférateremtő hatásával, mi több az alkotók avantgard iránti vonzalmával, vagy akár azzal is, hogy munkamódszerük alapvető elve a spontaneitás, a nézőben időnként mégiscsak felmerül a gyanú, hogy ebben a filmben mintha mindenki improvizálna. Nem csak a színészek: az operatőr, a rendező, és a vágó is, ráadásul egymásról mit sem tudva, akárcsak a filmbéli karakterek. (Ilyen momentum például a film meglehetősen hosszúra sikerült, egybeállításos nyitójelenete, amelynek az égvilágon semmi köze nincs a további cselekményhez).

Vannak azért a filmnek olyan szakaszai is, ahol a spontán felszín mögül kikandikál a mindent kézben tartó alkotói tudatosság, és ezek a Lassú tükör igazán értékes pillanatai. A legszebb ezek közül a film zárójelenete. Téli tájat látunk, közepén a tolószékben ülő Egonnal. A kamera elfordul a tengelye körül és hosszan pásztázza a havas vidéket, miközben Egon egyik barátja egy „kispálos” hangulatú, a jelenlétvesztésről szóló dalt énekel. Mire a körsvenk visszatér a kiindulási képbe, addigra Egon már nincs ott, csak az üres kerekesszék. Hát mégis akadt valaki, aki legyőzte a kételyeit, félelmeit és megtalálta a labirintus kijáratát? Vagy inkább végleg elveszett benne? Ez a meglehetősen súlyos kérdés szerencsére nyitva marad.

A több szálon futó cselekmény, Laci történetét dolgozza fel fikciós elemekkel bővítve. Milyen belső és külső erők segíthetnek vagy ronthatnak az állapotán, és mit mondhat a tanácstalan "nyugati" orvostudomány? Mit tehetnek a barátok, ha ilyen eseménnyel szembesülnek? Mi lehet az oka, miért pont vele történt ez?