Lora

Lehet másképp is

Bemutató: 2007. január 25.

Herendi Gábor gyakorlatilag mindenhol azt nyilatkozta, új filmje váltás lesz a Valami Amerika vonalához képest: a keserédes mosolyok mögött drámai tartalmak fognak húzódni. A sok helyen deklarált műfajváltás után egy mély és tartalmas, humorral a kellő helyeken operáló drámára számítottam. A Lora kerek, egész, nézhető, kellemes és szimpatikus alkotás, amelyet bizonyára a közönség is keblére fog ölelni.

Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de tulajdonképpen elégedett vagyok. Kishazánkban a közönségfilm szépen lassan egyenlővé vált a garantált nézőszámot produkáló vígjátékkal, de az utóbbi időkben a szépen lassan bebukó remake-k és az arcpirító komédiák kezdték jelezni a tendencia kifulladását. Herendi a Valami Amerika zajos, majd a Magyar vándor mérsékelt sikere után úgy döntött, új zsánerben próbálja ki magát. Ha a rendező nem ódzkodna ennyire a kifejezéstől, én bátran használnám rá a melodráma terminust.

Nem lett tökéletes: a film leggyengébb pontja kétségkívül a felütés, az első tíz perc csikorog, kötés nélkül következnek egymásra a jelenetek, lassan bomlik ki a helyzetdefiníció és indul útjára a flashbackekből épülő történet. De utána behozza magát. A forgatókönyvíró Divinyi Réka becsületére legyen mondva, a sztori profin megírt, hiába ugrálunk össze-vissza az időben, múlt és jelen folyamatosan egymásba vált, a történet ennek ellenére követhető és érthető, bizonyos elemek segítik elkülöníteni egymástól az idősíkokat: hosszú haj – rövid haj, fekete ruha – színes ruha.

A Lora jó film, el kell ismernem, nincs rajta mit cifrázni

Hogy a főszereplő jó választás volt-e, és jó ötlet volt-e idehozni az Egyesült Államokból ezt a lányt - nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel felelni. Lucia Brawley bizonyára nagyon jó színésznő és sugárzó személyiség, de az utószinkron nagyon zavaró a többi, saját hangján megszólaló színész mellett, főleg, hogy Luciának egy olyan – vitathatatlanul gyönyörű hanggal rendelkező -, ám unásig ismert színésznő kölcsönzi a hangját, mint Ónodi Eszter. A rendező sok helyen nyilatkozta, hogy a koncepció az volt, hogy nem szabad sajnálni a lányt: ezt maximálisan sikerült elérni, nemcsak nem sajnáljuk, néha számomra egészen visszatetsző a viselkedése, tehát korántsem egydimenziós a mi Loránk. A másik főszereplő, Nagy Péter, ügyesen oldja meg a ráosztott feladatot, az öntörvényű, visszahúzódó Geri szerepe nem túl nagy falat, kiváló kiugrási lehetőség egy kvázi-elsőfilmes színésznek. Nincsenek nagy és beláthatatlan csavarok a történetben, mégis kettősük működik, és meg tudják tölteni tartalommal a jeleneteket.

A mellékszereplőket tekintetében már nem tudok ennyire pozitív lenni, Fekete Ernő karaktere nem állt össze nekem abból a három jelenetből, amiben komolyabb szövege is volt, nem volt mélysége a szerepének, sajnálom, szívesen megnéztem volna végre a vásznon is. Az igazi kapufa azonban Szamosi Zsófi, akinek gyakorlatilag egyetlen igazi jelenete van, és hát azt sem fogják sűrűn emlegetni.

De legyen súlya egy szerelem elvesztésének

Mindezek ellenére a Lora jó film, el kell ismernem, nincs rajta mit cifrázni. De: nem vagyok elvakult művészfilm és nyomor-drukker, mégis úgy gondolom, hogy voltak ebben a filmben kihagyott lehetőségek, amelyeket a rendező nem mert kihasználni. A film által felvázolt konfliktus: testvérek és barátnők rivalizálása nem új keletű dolog, persze már mindent elmondtak róla, de legyen súlya egy szerelem elvesztésének, legyen súlya egy barátság tönkremenetelének, higgyem el, hogy tényleg nagyon fáj.

Herendi bizonyítani akart ezzel a filmmel, és bizonyított is: lehet másképp is, ő már tudja, hogyan. Megtalálta a megfelelő irányt és arányokat, sajnálom, hogy nem mert elindulni az ösvényen, csak a tapogatózó lépésekig jutott. Drukkolok Herendinek, hogy a következő filmje még jobb legyen.