Manderlay

Projektek apja, lánya

Bemutató: 2006. január 5.

Nincs „korrektség”

1933, Alabama. A szüntelen tettvágytól fűtött Grace – miután engedélyt adott a coloradói Dogville összlakosságának kivégzésére – meghódítandó helyek után kutat az Egyesült Államokban apjával, és annak gengsztereivel. Rövid sziesztájuk során bele is ütközik megmentésre váró embereibe. Manderlayben – hetven évvel a rabszolgaság eltörlése után – az „egzotikusan büszke” Timothyt korbácsolják, így büntetve egy üveg rajnai bor ellopásáért.

Az áthatóan tudatlan, önnön idealizmusába szerelmes nő a Manderlayt vezető-uraló Asszony (Lauren Bacall) halála után úgy dönt, megtanítja a népeknek, hol lakik a demokrácia. Sutba vágja a feketéket - viselkedésmintáik alapján - hét csoportra osztó „Asszonyunk Törvényei”-t, ám, megtagadva az Asszony utolsó kérését, nem égeti el azt. Ellenben elkészítteti atyja ügyvédjével az új adományleveleket, munkaszerződéseket, majd bezárja a Barackos Házba a hajdani uradalom – fehér – munkavezetőit, intézőit. Manderlay eztán nem más számára, mint „morális kötelesség”.

Már nem kelt bennünk szánalmat Willem Dafoe és Bryce Dallas Howard

Lars von Trier (Varga Balázs szavaival: a „projektek embere”) USA-trilógiájának második darabja a Dogville szerves folytatása, sőt, attól érzésem szerint elválaszthatatlan. A dán direktor műve - noha ezúttal korántsem a brechti tézisdrámák parafrázisa - újfent közösségi bukástörténet. Rendkívülisége leginkább abban áll, hogy a politikai korrektséget elutasító, provokatív - a válaszadás szándéka nélkül föltett - erkölcsi-etikai-filozofikus kérdésekkel vált ki hatást az erre fogékony nézőből. Trier valójában nem tesz mást, mint hogy elénk tárja egy csúfos kudarc kórtörténetét, és annak rendkívüli aprólékossággal kidolgozott, pszichológiai mögöttesét.

Kórképek

Trier ugyan egy másik, a trilógia első darabjához azonban hasonló, szituációt modellez, de anti-hősnője magatartása – dacára a Dogville-ben történteknek – meglepő módon mit sem változott. A Nicole Kidman helyére került – annál majd’ másfél évtizeddel fiatalabb - Bryce Dallas Howard eleinte zavaróan technikásnak tűnő alakítását figyelve lassacskán kiderül: Grace egész létezése patologikus. Hogy Howard a Trier-hősnők – Földényi F. László által tanulmányba öntött – szigorúan orvosi értelemben vett hisztériájának tünetegyüttesét mutatja-e be, számomra kétséges; ám a film másodszori megtekintése után az volt a benyomásom, sokkal kifinomultabb, érzékenyebb alakítást nyújt, mint a Triert (is) kipipáló Kidman. Ugyanis Howard Grace-e már nem kelt bennünk szánalmat; egyszerre ostoba, gőgös, ellentmondást nem tűrő és irgalmatlan, következésképp: nem áldozat, s nem is victim-alkat.

Profán vágyak tartják fogva

Grace hibákat, majd: vétségeket, végül bűnöket követ el Manderlayben, ám Trier könyörtelenül egyértelművé teszi, tettei mozgatórugója nem a gyermeki naivitás, és nem is a „krisztusi” megszállottság. Grace mindenhatónak hiszi magát, miközben egyre világosabbá válik, nagyon is profán szándékok vezérlik. Pontosabban: profán szándékok, vágyak tartják fogva. A direktor-forgatókönyvíró pompás, szigorúan következetes dramaturgiával vezeti végig, hogyan játsszák ki, csalják csapdába Manderlay lakói az Új Világ szabadságharcosát. Az ötletgazda és tettestárs, Lars von Trier, hidegvérűsége fölér a legvérfagyasztóbb krimik izgalmával – különösképp, mert nélkülöz mindenféle valóságidegen rafinériát. Mindezek felett, a Manderlay – részint erőszak-jelenetei okán - jóval kegyetlenebb munka, mint a trilógia nyitódarabja, ugyanakkor magával ragadó a benne föl-fölcsillanó szarkazmus, irónia. 

Apja lánya

Trier megdicsőülését megszakítva: a rendező zavarba ejtett egy szereposztásbeli furcsasággal: a jelentősen megfiatalított Grace apjául (James Caan után) Willem Dafoe-t jelölte ki. Noha tisztán számtanilag mindez tökéletesen rendben van - Howard és Dafoe között huszonöt év a korkülönbség -, mégis, az aktor sokkal inkább úgy fest, mintha Grace férje, avagy szeretője, szerelme volna. Dafoe-enak azonban remekül áll a szerep, amelyben kitűnő is. A Manderlay-ben majd’ ugyanazok a színészek jutnak szerephez – epizodistaként – mint a Dogville-ben, bár a következő darabban a félelmetes Lauren Bacall nyilván nem lesz látható, kivéve, ha az önkényességre hajlamos direktor föléleszti. Nagyszerűek a fekete színészek, kivált Mona Hammond (öreg Vilma), Danny Glover (Wilhelm), és a „megnyerő” Timothyként  Isaach De Bankolé. Narrátorként ismét John Hurt hangját van szerencsénk hallani, s a vége főcím után David Bowie dalolja a trilógia „életindulóját”, a Young Americans-t.

Hogy Lars von Trier milyen alkotással zárja le USA-projektjét, teljes mértékben megjósolhatatlan; múzsája, Grace ténykedése legközelebb talán a rezervátumokban rekedt indiánoknál eredményez anarchikus állapotokat. Annyi bizonyos, ahol a dán alkotó heroinája megjelenik, fű nem terem, viszont – a reménytelen szerelmi vonzódásokhoz hasonlóan - ez cseppet sem szegi kedvét az amazonnak. Üljön kényelmes automobilban, vagy caplasson gyalog, ámokfut egyik államból a másikba, hogy végrehajtsa a Nagy Projektet. Mert hogy Grace: az Apja lánya.