Másnap 

Útvesztőben

Bemutató: 2004. november 4.

A film igazi puzzle, kirakós játék az idővel – más kérdés, hogy közelebb jut-e a néző a mű megértéséhez, ha az egyenes vonalú elbeszélést teljességgel felszámoló történetet kronológiai sorrendbe rakja, nem az-e a film lényege, hogy a darabokat megnyugtatóan összerendezni lehetetlenség.
  
A kietlen vidékre magányos fényképész (Gáspár Tibor) érkezik, idővel nyilvánvalóvá válik, nem csupán az elemeknek, de a helyi közhangulatnak is kiszolgáltatott. A környék Lolitája (Derzsi Bori) mindenkinek a bögyében van, a szereplők ilyen-olyan kapcsolatban állnak a lánnyal, kinek a rokona, kinek az ismerőse, kinek a szeretője – egy biztos, senki sem kedveli igazán, és ellenszenvének hangot is ad.

A „telepre” érkező idegen vad veszekedéseknek, féltékenykedéseknek válik a szemtanújává, idővel azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy nem annyira passzív résztvevője, mint inkább aktív részese az eseményeknek.

Egy-egy elejtett megjegyzés, egy-két fura nyom minduntalan emlékezteti hősünket valamire, de hogy mire, maga sem tudja. Janisch filmje feltűnő rokonságot mutat a francia „új regény” szemléletével és technikájával; sajátos, kihagyásokon, nézőpontváltásokon alapuló szerkezetével – az irányzathoz hasonlatosan – a valóság teljes megismerhetőségét kérdőjelezi meg.

A film a gyanútlan nézőt folyamatosan arra ösztönzi, hogy megpróbálja összerakni ezt az időrendjében és eseményláncolatában felborult sztorit, a történet egyes motívumainak ismétlődései azonban nem lehetséges kiindulópontok az értelmezésben, mint inkább arra szolgálnak, hogy még inkább összezavarjanak.

A Másnap tökéletesre fényképezett (Medvigy Gábor kitűnő munkája) atmoszférikus története bonyolult formájának köszönhetően sokkal inkább hat az intellektusra, mint az érzelmekre – a néző hagyja magát megvezetni a filmtől, kétségbeesetten igyekszik kirakni az összekeveredett puzzle darabokból a teljes képet, és próbálkozásai közben sajnos kimarad abból, ami Janisch előző alkotásait olyannyira jellemezte, a zsigeri hatásból.
 
Míg a Hosszú alkonyban mindössze a valóság és az álom egymásba játszó szintjeire kellett összpontosítanunk, az átmeneteket pedig világos cezúrák jelezték (az ajtó becsapódása a lepattant szállodai szobában, a főszerepet játszó Törőcsik Mari elalvása-felébredése etc.), a Másnapban homályos marad, mind a szintek száma, mind pedig a váltásuk ideje.

A hatványok ilyetén fokozása bonyolult, megfejtésre váró matematikai művelethez teszi hasonlatossá a filmet, nem annyira az válik a történet tétjévé, jóllehet egy thrillerről van szó, hogy megtudjuk ki a gyilkos, mint inkább az, hogy összerakjuk valahogyan az eseményeket, megértsük, mi is történhetett a szereplőkkel „másnap”.

A főszerepet játszó Gáspár Tibor kitűnő, visszafogott színészi játéka ellenére, a film kevésbé érint meg érzelmileg, jóllehet olyan, emocionálisan felkavaró témákat feszeget, mint a gyilkosság, az erőszak vagy a halál. Pedig Janisch, mint azt a gyilkosa elől a nádasba menekülő Derzsi Bori brutális kivégzését bemutató szcéna bizonyítja, a néző érzelmi manipulációjához is kiválóan ért, ebben a filmjében azonban a szerkezet túlzott cizelláltságának, bonyolultságának köszönhetően a forma minduntalan felülírja a tartalmat, elidegeníti nézőjét az átéléstől.

Amennyiben ez volt a Másnap célja, feladatát tökéletesen teljesítette – a stílusbravúr, a rendező magabiztos szakmai tudása profi módon ábrázolja a világ és az emberi lélek kiismerhetetlenségét. Engem mégsem ez a gondolat, hanem a menekülő Derzsi Bori képe tart még mindig fogva.