sex hikaye

Match Point

London megöl engem

2006. május 11. - Horeczky Krisztina

Bemutató: 2006. május 11.

1-1  /  2
Match Point
A hetvenéves Woody Allen gondolt egyet, és úgy döntött, itt az idő (most vagy soha), búcsút int Manhattannek, a New York-i értelmiségnek, hogy vigyázó tekintetét a Londonban székelő, brit arisztokráciára vesse. Az artisztikus öngyilkosságot elkövető, örökifjú workaholic száműzi a humort, lekapja a könyvespolcról Dosztojevszkijt (Bűn és bűnhődés), félredobja jazz-lemezeit, kotorászgat a nagyopera-gyűjteményében, kulturális közhelyeket halmoz.  Mivel poént sosem gyilkol, ember(eke)t „öl”; félig meddig a Gide-féle action gratuite („ingyenes cselekvés”, indokolatlan gyilkosság) jegyében. A lázadó Nagymester brit stábbal forgatott, bűnfilmbe oltott karriertörténete – a pompás életmű tükrében - lehangoló.

A bűn mélysége

Allen fiaskója egyfelől az 1989-es Bűnök és Vétségek (Crimes and Misdemeanors) párdarabjának tekinthető, másrészt kétségtelen hasonlóságot mutat Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley-jével. Intellektuális túlzással élve: a direktor-forgatókönyvíró - filozófiai értelemben - a kiszámíthatatlan természetű szerencse, és a sors-végzet körül gravitál. („Az ember, aki így szólt: ’Inkább legyek szerencsés, mint jó!’, nagyon jól ismerte az életet… Vannak pillanatok egy mérkőzés folyamán, amikor a labda a háló tetejét éri, és egy másodperc törtrészéig nem lehet tudni, hogy mi történik: a labda továbbpattanhat, vagy vissza is hullhat. Egy kis szerencsével a labda átmegy a hálón, és te nyersz. De talán nem így történik, és akkor veszítesz.”) Zerkovitz Béla minderről így fogalmazott: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem/A sors olykor nem tudja, mit akar./ Az egyiknek kiderül, s a Nap fénylik fenn,/A másiknak nem jut csak zivatar.”

Nincs más dolga, csak megtermékenyíteni peteéréséről csacsogó nejét - Emily Mortimer és Jonathan Rhys Meyers

Woody Allen anti-hőse, a szegénysorsú, ír Chris Wilton (Jonathan Rhys Meyers) derekasan állta a salakot-füvet a teniszpályákon, neves ellenfelekkel küzdve, ám pályafutását abbahagyva egy londoni, exkluzív klubba jelentkezik, edzőnek. Itt gyorsan kivívja az (arany)ifjú Tom Hewett (Matthew Goode) rokonszenvét, mert hogy Wilton opera-rajongó. Tom – kinek atyja a Királyi Operaház mecénása - azonnal elhívja fizetett teniszpartnerét a Covent Garden egyik előadására. Wilton megismerkedik újdonsült cimborája húgával. Chloe (Emily Mortimer) – csak egy pillanat műve volt – beleszeret a harminc körüli fiatalemberbe, egy másik pillanat alatt megszerzi magának. Ám Wilton a Hewett-família vidéki birtokán belefut Tom menyasszonyába, a Coloradóból jött Nolába (Scarlett Johansson). A színésznőként egyik meghallgatásról a másikra kódorgó, rendre kudarcot valló, szeszélyes-nyugtalan nő: élő biológiai fegyver. És a puska – a csehovi szabályok szerint – el is sül. Ellentétben a Tom (alkoholista) anyja által gyűlölt Nolával, Chris gyorsan megkedvelteti magát a családdal. Chloe párjaként, majdani férjeként, Hewett papa kapcsolati tőkéjének bevetésével sebesen ott találja magát a Temze-parti banknegyedben. Ralph Laurennél, Cartiernél pakolja meg környezetbarát zacskóit, sofőrt kap; otthon nincs más dolga, csak mihamarabb megtermékenyíteni hőmérővel szaladgáló, peteéréséről csacsogó nejét. Mindeközben Tom – részben anyai nyomásra – egy év múlva szakít Nolával. A nős Chrisnek ott a butikban dolgozó, könnyű préda – akit egyszer már úgyis megkapott.

Elveszett jelentés

Allen – morális értelemben rendkívül kegyetlen – filmje részint egy kínos szereposztási tévedésen siklik ki. Jonathan Rhys Meyers tökéletesen hiteltelen, mint: nemzetközi hírű ex-teniszező; csábító;  uborkafára fölkapaszkodott parvenü;  karrierista manipulátor; Dosztojevszkijt bújó szociális klausztrofóbiás; művelt-kifinomult-gazdag arisztokrata család kedvence-kegyeltje. Az aktornak, kvázi-Ripleyként, ugyanis ezt kellene elhitetnie velünk – minimálprogramként. Ehhez olyan színész kellene, aki egyszerre ördögi és angyali, érzéki, kifinomult, moral insanity. Ez volt a démoni Alain Delon, Ripleyként (is), fénykorában. A hajdani élsportolónak nyüzüge Rhys Meyers azonban közönséges, stílustalan, bizonyos pillanatokban szerencsétlen pitiáner. Aki selyemfiúként ugyan bejuthat egy méregdrága, mondén londoni discoteque-be, de elképzelhetetlen, hogy egy - nem degenerált - arisztokrata család lesse minden kívánságát. Bár el kell ismerni: az Allen-féle papundekli-famíliánál mindez korántsem az.

Nem hazudik szerelmet
Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers

A dialógus-írásban verhetetlen Woody Allen (a Guardian kritikusát idézve) úgy tűnik, mintha egy Berlitz-kézikönyvből kísérelte volna meg elsajátítani a „flancos” angolt. Ennek következtében munkája méltán kiérdemli az Elveszett jelentés (kifejezőbben: Lost in Translation) alcímet. A választott közegében bizonytalanul szédelgő Allennek üdvös lett volna fölkérni egy társ-forgatókönyvírót, vagy bátran rá kellett volna bíznia a munkát valaki másra. Ez történt Robert Altman parádés Gosford Parkja esetében, melynek forgatókönyvét Julian Fellowes jegyzi.

A jazz-rajongó, „hobbi”-klarinétos rendező egyik védjegye a hibátlan zenehasználat. Kivéve most. A Match Point-ban majd’ kizárólag klasszikus operaslágerek (Best of) csendülnek föl, leginkább Enrico Caruso előadásában. (Donizetti: Szerelmi bájital – mint  főmotívum. Verdi: Traviata, A trubadúr, Rigoletto, Othello, Macbeth. Rossini: Tell Vilmos. Kakukktojásként Andrew Lloyd Webber – Wilkie Collins 1860-as, viktoriánus thrillerén alapuló - musical-kasszasikere: The Woman in White). A választások egy „kriminális” szerelmi háromszög esetében dramaturgiai szempontból tökéletesek. Ám: bizonyos suspense-epizódoknál percekig szól az aláfestő muzsika, ami – holott a műfaj híve vagyok - már-már idegborzoló. 

A Match Point képi világát tekintve sem több mint egy minden invenció nélkül összefésült, londoni turisztikai képeskönyv. A helyszínek: Tate Modern, Temze-part – Westminster, Bond Street, West End, Notting Hill, a Covent Garden- és a Chelsea-negyed.

Dosztojevszkij: home

Aki ha nem is menti meg, de jelenlétével valószerűvé varázsolja Allen munkáját: a nagyszerű brit színészek között is brillírozó Scarlett Johansson. Johansson Nolája – remekül megírt szerep - úgy tűnik, szerelmi téren szüntelen diadalmaskodik.  Provokatív szexuális objekt, akiért harcba szállnak a hímek. Nem hazudik szerelmet, kimondja, hogy a pénz, a számára szokatlan figyelmesség miatt fontos számára a Tommal kötött jegyesség. Valójában: Nola – csábító nőként - ugyanolyan szerencsétlen, mint ki tudja, milyen képességekkel bíró színészként. Mert egy idő után mindenkinek kolonc a nyakán, sár a láb alatt. Amikor ezt megelégeli, „csak” azt követeli magának hisztérikusan, amit a bugyuta Chloe az apuka pénzén bármikor megkap.  Woody Allen műve – hűen a mesterhez – egy kezdetektől fogva kudarcos, szenvedélyes viszony története. A Match Point attól megrázó, hogy ébren tartja a gyanút: Chrisnek Nola a párja. Ám Christ megvette Hewett papa – és a gyerekcsinálást monomániává dagasztó kislánya.

A sosem ítélkező Woody Allen alkotása markáns társadalomkritikai éllel bír. A Hewett-família, és kiglancolt csődörük, Chris Wilton: szánalmasak. Nola – hála Johanssonnak  – megalázott és megszomorított.

Így leli meg végül hazáját Woody Allennél Dosztojevszkij – egy másik (kis)regénnyel.



Címkék

premier , kritika


(3) 
1-1  /  2
Hozzászólások
3-1  /  3
2006. május 13. szombat, 14:36#3| Rubber Johnny
Azon tényleg lehet vitatkozni, hogy jó-e Jonathan Rhys Meyers erre a szerepre. Egyfelől igaz, hogy sótlan és nem elég 'ördögi', de lehet, hogy ez volt WA célja. Talán pont a kisszerűségét akarta megmutatni, azt, hogy végül miért is választja a pénzes és unalmas nőt ahelyett, akit tényleg szeret.

Viszont JRM ebben a szerepben se brillírozott (amiért talán a papírízű dialógusok is vádolhatók), úgyhogy jobbhíjján csatlakoznék én is SC tehetsége előtt leborulók táborához :)
2006. május 12. péntek, 13:40#2| torolt felhasznalo
Tisztelt "bartandras"!

Köszönöm hozzászólását. Kritiká(i)mra reagáló kritikákra válaszolni nem szoktam, részint mert (eltérő) ízlésekről vitatkozni nem elegáns. Ezúttal azonban fölrúgom saját szabályaimat. Ön kommetjében azzal szembesít, írásomban azt állítottam, Woody Allen munkájának a Bűn és bűnhődés az "alapja". Ó, dehogy.

A következő mondat áll dolgozatomban:

"Allen fiaskója egyfelől az 1989-es Bűnök és Vétségek (Crimes and Misdemeanors) párdarabjának tekinthető, másrészt kétségtelen hasonlóságot mutat Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley-jével."

Több Match Point-elemzésben olvastam utalást Dreiser Amerikai tragédia c. regényére, van, aki John Braine Hely a tetőn-jét említette meg, és volt, aki a "bűnös" karriertörténetet látva Balzacra asszociált. Ezek - érzésem szerint - mind elmés észrevételek.

Scarlett Johansson teljesítményével kapcsolatban - mint kritikámból kiderül - maradéktalanul egyetértünk. A Chris Wiltont alakító színész nevét (Jonathan Rhys Meyers) írásomban többször megemlítettem.

Üdvözlettel,
Horeczky Krisztina
2006. május 11. csütörtök, 14:31#1| bartandras
Bocs, de a filmnek nem annyira a Bűn és bűnhődés, mint Theodore Dreiser Amerikai tragédia című nagyszerű regénye az alapja.
A mozi nekem nagyon tetszett, számos műfajt kever, izgalmas, jók a színészi alakítások, az ír pasit játszó fiatal színész (nem tudom a nevét) pont attól hiteles, hogy unott, alkalmazkodó, nem sok vízet zavaró-típus; Johansson meg zseniális benne.
Sztem nem "fiaskó", mint a kritikus írja -egyszerűen csak a kasztrendszereket, az osztályviszonyokat veszi gorcsó alá -sztem a kritikus sok olyan dolgokat kér számon rajta, amik nem relevánsak.
De, hát győződjön meg róla ki-ki maga.

nka emblema 2012