Match Point

London megöl engem

Bemutató: 2006. május 11.

A bűn mélysége

Allen fiaskója egyfelől az 1989-es Bűnök és Vétségek (Crimes and Misdemeanors) párdarabjának tekinthető, másrészt kétségtelen hasonlóságot mutat Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley-jével. Intellektuális túlzással élve: a direktor-forgatókönyvíró - filozófiai értelemben - a kiszámíthatatlan természetű szerencse, és a sors-végzet körül gravitál. („Az ember, aki így szólt: ’Inkább legyek szerencsés, mint jó!’, nagyon jól ismerte az életet… Vannak pillanatok egy mérkőzés folyamán, amikor a labda a háló tetejét éri, és egy másodperc törtrészéig nem lehet tudni, hogy mi történik: a labda továbbpattanhat, vagy vissza is hullhat. Egy kis szerencsével a labda átmegy a hálón, és te nyersz. De talán nem így történik, és akkor veszítesz.”) Zerkovitz Béla minderről így fogalmazott: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem/A sors olykor nem tudja, mit akar./ Az egyiknek kiderül, s a Nap fénylik fenn,/A másiknak nem jut csak zivatar.”

Nincs más dolga, csak megtermékenyíteni peteéréséről csacsogó nejét - Emily Mortimer és Jonathan Rhys Meyers

Woody Allen anti-hőse, a szegénysorsú, ír Chris Wilton (Jonathan Rhys Meyers) derekasan állta a salakot-füvet a teniszpályákon, neves ellenfelekkel küzdve, ám pályafutását abbahagyva egy londoni, exkluzív klubba jelentkezik, edzőnek. Itt gyorsan kivívja az (arany)ifjú Tom Hewett (Matthew Goode) rokonszenvét, mert hogy Wilton opera-rajongó. Tom – kinek atyja a Királyi Operaház mecénása - azonnal elhívja fizetett teniszpartnerét a Covent Garden egyik előadására. Wilton megismerkedik újdonsült cimborája húgával. Chloe (Emily Mortimer) – csak egy pillanat műve volt – beleszeret a harminc körüli fiatalemberbe, egy másik pillanat alatt megszerzi magának. Ám Wilton a Hewett-família vidéki birtokán belefut Tom menyasszonyába, a Coloradóból jött Nolába (Scarlett Johansson). A színésznőként egyik meghallgatásról a másikra kódorgó, rendre kudarcot valló, szeszélyes-nyugtalan nő: élő biológiai fegyver. És a puska – a csehovi szabályok szerint – el is sül. Ellentétben a Tom (alkoholista) anyja által gyűlölt Nolával, Chris gyorsan megkedvelteti magát a családdal. Chloe párjaként, majdani férjeként, Hewett papa kapcsolati tőkéjének bevetésével sebesen ott találja magát a Temze-parti banknegyedben. Ralph Laurennél, Cartiernél pakolja meg környezetbarát zacskóit, sofőrt kap; otthon nincs más dolga, csak mihamarabb megtermékenyíteni hőmérővel szaladgáló, peteéréséről csacsogó nejét. Mindeközben Tom – részben anyai nyomásra – egy év múlva szakít Nolával. A nős Chrisnek ott a butikban dolgozó, könnyű préda – akit egyszer már úgyis megkapott.

Elveszett jelentés

Allen – morális értelemben rendkívül kegyetlen – filmje részint egy kínos szereposztási tévedésen siklik ki. Jonathan Rhys Meyers tökéletesen hiteltelen, mint: nemzetközi hírű ex-teniszező; csábító;  uborkafára fölkapaszkodott parvenü;  karrierista manipulátor; Dosztojevszkijt bújó szociális klausztrofóbiás; művelt-kifinomult-gazdag arisztokrata család kedvence-kegyeltje. Az aktornak, kvázi-Ripleyként, ugyanis ezt kellene elhitetnie velünk – minimálprogramként. Ehhez olyan színész kellene, aki egyszerre ördögi és angyali, érzéki, kifinomult, moral insanity. Ez volt a démoni Alain Delon, Ripleyként (is), fénykorában. A hajdani élsportolónak nyüzüge Rhys Meyers azonban közönséges, stílustalan, bizonyos pillanatokban szerencsétlen pitiáner. Aki selyemfiúként ugyan bejuthat egy méregdrága, mondén londoni discoteque-be, de elképzelhetetlen, hogy egy - nem degenerált - arisztokrata család lesse minden kívánságát. Bár el kell ismerni: az Allen-féle papundekli-famíliánál mindez korántsem az.

Nem hazudik szerelmet Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers

A dialógus-írásban verhetetlen Woody Allen (a Guardian kritikusát idézve) úgy tűnik, mintha egy Berlitz-kézikönyvből kísérelte volna meg elsajátítani a „flancos” angolt. Ennek következtében munkája méltán kiérdemli az Elveszett jelentés (kifejezőbben: Lost in Translation) alcímet. A választott közegében bizonytalanul szédelgő Allennek üdvös lett volna fölkérni egy társ-forgatókönyvírót, vagy bátran rá kellett volna bíznia a munkát valaki másra. Ez történt Robert Altman parádés Gosford Parkja esetében, melynek forgatókönyvét Julian Fellowes jegyzi.

A jazz-rajongó, „hobbi”-klarinétos rendező egyik védjegye a hibátlan zenehasználat. Kivéve most. A Match Point-ban majd’ kizárólag klasszikus operaslágerek (Best of) csendülnek föl, leginkább Enrico Caruso előadásában. (Donizetti: Szerelmi bájital – mint  főmotívum. Verdi: Traviata, A trubadúr, Rigoletto, Othello, Macbeth. Rossini: Tell Vilmos. Kakukktojásként Andrew Lloyd Webber – Wilkie Collins 1860-as, viktoriánus thrillerén alapuló - musical-kasszasikere: The Woman in White). A választások egy „kriminális” szerelmi háromszög esetében dramaturgiai szempontból tökéletesek. Ám: bizonyos suspense-epizódoknál percekig szól az aláfestő muzsika, ami – holott a műfaj híve vagyok - már-már idegborzoló. 

A Match Point képi világát tekintve sem több mint egy minden invenció nélkül összefésült, londoni turisztikai képeskönyv. A helyszínek: Tate Modern, Temze-part – Westminster, Bond Street, West End, Notting Hill, a Covent Garden- és a Chelsea-negyed.

Dosztojevszkij: home

Aki ha nem is menti meg, de jelenlétével valószerűvé varázsolja Allen munkáját: a nagyszerű brit színészek között is brillírozó Scarlett Johansson. Johansson Nolája – remekül megírt szerep - úgy tűnik, szerelmi téren szüntelen diadalmaskodik.  Provokatív szexuális objekt, akiért harcba szállnak a hímek. Nem hazudik szerelmet, kimondja, hogy a pénz, a számára szokatlan figyelmesség miatt fontos számára a Tommal kötött jegyesség. Valójában: Nola – csábító nőként - ugyanolyan szerencsétlen, mint ki tudja, milyen képességekkel bíró színészként. Mert egy idő után mindenkinek kolonc a nyakán, sár a láb alatt. Amikor ezt megelégeli, „csak” azt követeli magának hisztérikusan, amit a bugyuta Chloe az apuka pénzén bármikor megkap.  Woody Allen műve – hűen a mesterhez – egy kezdetektől fogva kudarcos, szenvedélyes viszony története. A Match Point attól megrázó, hogy ébren tartja a gyanút: Chrisnek Nola a párja. Ám Christ megvette Hewett papa – és a gyerekcsinálást monomániává dagasztó kislánya.

A sosem ítélkező Woody Allen alkotása markáns társadalomkritikai éllel bír. A Hewett-família, és kiglancolt csődörük, Chris Wilton: szánalmasak. Nola – hála Johanssonnak  – megalázott és megszomorított.

Így leli meg végül hazáját Woody Allennél Dosztojevszkij – egy másik (kis)regénnyel.