Melinda és Melinda

A nő – kétszer

Bemutató: 2005. július 7.

Ólmeleg hangulat szállna meg, ha egyszer kiderülne, vajon még hány nemtársamnak jut eszébe bizonyos krízishelyzetekben Peter Howitt debütáns alkotása, A nő kétszer (Sliding doors), Helen, a londoni PR-menedzser szerepében Gwyneth Paltrow-val. Vagyis: mi lett volna, hogyha aznap … –  becsukódik előttem a metróajtó.

Woody Allen romantikus komédiája – látszólag „intellektuálisabb” verzióban – ugyanezt, az azon a bizonyos pillanaton túl valójában értelmét vesztő kérdéssort feszegeti.

A Melinda és Melinda két lehetőség: négy New York-i együtt vacsorázik egy esős estén, mikor a két író, Max (Larry Pine) és Sy (Wallace Shawn) között szenvedélyes vita robban ki az emberi drámák lehetőségéről. A zilált-izgalmas Melinda élete kitűnő alkalmat nyújt íróinknak a játékra: hogyan is alakulna hősnőjük sorsa, ha a Max-féle komikus, vagy a Sy lelki alkatához közelebb álló tragikus történetmesélés felől néznek rá a nő életére. (Érdekesség, hogy a kiváló, Allen jó néhány filmjében szereplő Shawn-t Amerika egyik legeredetibb drámaírójaként tartják számon, darabjait Európa jó nevű színházaiban is repertoárra tűzték.)

Mindenki a kallódó szépség életét kívánja megoldani Will Ferrell

Woody Allen remeklése valójában meggyőző önismereti teszt is; elmerenghetünk azon, Max vagy Sy történetével azonosulunk. A direktor-forgatókönyvíró állásfoglalása egyértelmű, de – biztos, ami biztos – mindezt megerősíti egy interjúban is: „Ha meg lehet fogni egy dolgot komikusan és tragikusan is, én általában a komikus utat választom.”

Tagadhatatlan: ha most fölidézek magamban bizonyos epizódokat, a komikus jelenetek peregnek le előttem, holott Allen kitűnően – tökéletes dramaturgiával – oldja meg a másik szálat is.

Max verziójában Hobie, a tengődő, középkorú bohém-aktor (Will Ferrell), és független-filmes, öntudatos felesége, Susan (Amanda Peet) vendégséget szerveznek, hogy puccos-pénzes ismerősüktől összegründolják a vonzó Susan filmjére valót. Ekkor „ront” be otthonukba az agyonnyugtatózott, számukra teljességgel ismeretlen Melinda (Radha Mitchell). És földobja estéjüket. Hamarosan mindenki a kallódó szépség életét kívánja megoldani. Mindenekelőtt úgy, hogy férfit szerez számára.

Sy változata szerint az elegáns, Upper East-Side-i házban a gazdag-kifinomult zenetanárnő, tehetséges zongorista Laurel (Chloë Sevigny), és a sikertelen színészi karrierje miatt bánatát alkoholba fojtó, nem épp’ jellemerős férje, Lee (Johnny Lee Miller) baráti vacsorát adnak. Majd váratlan betoppan Laurel hajdani főiskolás társa, barátnője, Melinda, rázúdítva probléma-halmazát Laurelékre. Laurelt és közös barátnőjüket, a családanya Cassie-t (Brooke Smith) ugyanaz a kényszer hajtja, mint Max történetének szereplőit: mihamarabb föl kell hajtani Melindának egy férfiembert.

Magától értetődő, hogy a - törékenysége dacára - vulkanikus erővel megnyilvánuló szőkeség olyan pusztítást hajt végre környezetében, mint egy tűzhányó. Melinda: természeti katasztrófa.

Woody Allen mind Max, mind Sy történetét - saját műfaji szabályaik szerint - a végletekig fokozza, ezzel bizonyos „eltartást”, ironikus kívülállást „kényszerít” rá nézőire. Így, a jómódú orvos férjét egy szélhámos olasz fotóssal megcsaló, két gyermekétől elszakított, féltékenységből gyilkosságot elkövető, súlyosan depressziós Melinda élettörténete hamisítatlan melodráma. Nyilvánvaló, ha ad is valami „jót” a nő számára az élet (pl.: szenvedélyes szerelem), azt a következő pillanatban elveszi. Merthogy Allen: fatalista.

Az emberi természet maga a „metróajtó” Chiwetel Ejiofor és Chloë Sevigny

Noha a szerzői filmes rendező ebben a produkcióban nem osztott magának szerepet, írni írt egyet, és azt – cselesen –, „alteregójával”, a neves komikussal, Will Ferrell-lel játszatta el. („Ha férfi szerepet kellett írni, rendszerint magamnak írtam, vagy egy változatomat írtam meg.” - mondta Allen azzal kapcsolatban, hogy valójában a női szerepek, karakterek megalkotása a specialitása.) Woody Allen - lássuk be, némi nárcizmustól fűtve - hamisítatlan „jutalomjátékkal” ajándékozza meg színészét, aki nem is maradt hálátlan. Ferrell sziporkázik a minden színpadi szerepében - repertoárja Shakespeare-től Csehovig terjedt - bicegő, történetünk idején reklámok hangalámondásából vegetáló, lovis Hobie szerepében.

Allen a többi férfi-színésszel kétségtelenül mostohábban bánik, noha Josh Brolin, az újgazdag fogorvos, hobbi szafari-vadász epizód-szerepében a film egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja, a csábító fekete zongorista, Ellis Moonsong (!) szerepében pedig Chiwetel Ejiofor brillírozik. Az aktorok teljesítménye egyébiránt - újfent - kimagasló színvonalú. Allen minden egyes színésze, színésznője mesterkurzust tart, élen a (két) címszerepet „játszó”, ausztrál születésű Radha Mitchellel.

Mindemellett – és már ezt is megszokhattuk – nagyszerű a film zenéje, amelynek ezúttal fontos dramaturgiai szerep jut.

Allen ebben a munkájában dolgozott először hazánk fiával, az Oscar-díjas Zsigmond Vilmossal. A pompás kinematográfus mostanság föltűnően gyakran „botlik” Melindákba – Káel Csaba Bánk bánja után különösen nagy örömömre szolgált a „veterán”-alkotóval való együttműködése.

Woody Allen szellemes-okos opusában maga az (alkotó szerint megváltoztathatatlan) emberi természet a „metróajtó”. Ez határozza meg választásainkat, bizonyos értelemben a sorsunkat. És - ne legyenek illúzióink -, azt is, hogy a földi rendező milyen szerepet oszt ránk. Azaz: egyetlen evilági szerepünket komikaként, avagy tragikus hősnőként játsszuk-e végig.