Mennyei királyság

Digitális keresztes háború

Bemutató: 2005. május 5.

Az viszont egészen biztos, hogy a sokak által egész egyszerűen csak Gladiátor-folytatásnak titulált monstre történelmi tabló számos hollywoodi akciófilm-rajongó tetszését elnyeri majd, s a mozival Ridley Scott végleg beállt azon direktorok sorába, akik nagyszabású kommerszekkel próbálnak maradandót alkotni az utókor számára. Pedig A nyolcadik utas a halál és a Szárnyas fejvadász révén a nyolcvanas években egy időre kultrendezői státuszba kerülő angol európai tevékenykedése nem feltétlenül mutatott ebbe az irányba, ám legkésőbb a G.I. Jane után többen gyanakodni kezdtek – az egyéni stílus, a konvenciók áthágása a múlté lett, s helyébe lépett a rakkolós hollywoodi módi.

Rakkolós hollywoodi módi egyéni stílus helyett Jelenet a filmből

A Mennyei királyság közvetlenül természetesen nem folytatása a Gladiátornak, de a rendezői stílus, koncepció, és a történelmi alapanyag hasonlósága több mint nyilvánvaló. A trendi Russell Crowe-t ezúttal a feltörekvő Orlando Bloom váltja, aki számos nagy siker (A gyűrűk ura-trilógia, A Karib-tenger kalózai) mellékszerepei után találtatott érettnek főszerepre, s tulajdonképpen egyetlen húzónévnek egy százmilliós költségvetésű játékfilmbe. Az 1184-ben játszódó történetben Balian felesége öngyilkossága és gyereke halála után megkeseredett kovácsként dolgozik egy ködös faluban, mígnem életébe egy nap váratlanul belép sosem látott apja, s invitálja, hagyja hátra a nyomorúságos hétköznapokat a jeruzsálemi keresztes hadjárat kedvéért. A gyászoló kovács visszakozik, ám miután felesége feletti gyászában és felindultságában megöli a helyi papot, kénytelen elhagyni otthonát. Ezen elhatározásában még az sem gátolja meg, hogy apja Jeruzsálembe érkezésük előtt egy összecsapás áldozata lesz. A szentföldi csatározásokban aztán akaratán kívül főszereplővé lép elő, s elévülhetetlen érdemeket szerez vezetőként a teljes küldetés kudarcba fulladásának megakadályozásában. Nagy stratéga, remek, humánus vezető válik belőle, s még a szerelem is megtalálja a vérengzések közepette.

Ridley Scott rendezői repertoárjának teljes tárházát felvonultatja a filmben: a fontosnak és érzelmesnek vélt jeleneteket kilassítja, a harci jelenetekből alig látunk valamit a rángatózó kézi kamera, a másodpercenkénti plánváltások és vágások miatt, Harry Gregson-Williams akciózenéje (aki Hans Zimmer növendéke) hol harci csattogás, hol patetikus giccs, melyre néhány tudatosan elhelyezett áttűnés és kettős exponálás teszi fel a pontot.

A felfokozott várakozás azonban – mint rendesen – ezúttal is elsősorban az akciójelenetekre irányul: ha már egyszer keresztes hadjárat, kard és kultúrák ütköztetése kerül terítékre, akkor az feltétlenül véres öldöklések sokaságával kecsegtet. Ennek ellenére az erőszakorgia meglehetősen visszafogott, ráadásul a nyitó jelenet akciója hervasztóan bágyatag, mesterkélt és koncepciótlan. Az ezt követő összecsapásokban a digitálisan éltre keltett ellenfél, a számítógéppel virtuálisan gerjesztett harci vonulás és a totálképek szintén csalódást keltőek. 

Hol harci csattogás, hol patetikus giccs Mennyei királyság

Hogy ezek ellenére miben különbözik mégis a Mennyei királyság, mondjuk a Gladiátortól? Mindenekelőtt hogy a filmben – köszönhetően részben az ilyen szempontból hálás témának – szisztematikus deheroizálás folyik. Nincsenek csillogó héroszok, „mennybe szálló” dicső halált szenvedő pozitív figurák. A halál és a valóság realizmusa áthúzza a zsigerből hősi mítoszokhoz szokó, eltunyult elménk várakozásait, az emberi élet mulandóbb, mint valaha, nincs megkülönböztetés jó és rossz között, nincsen a keresztesek javára az igazságot elferdítő s a vietnami traumához hasonlóan, legalább a filmben utólag győzelmet hirdető torzítás. Itt vérvaló van, s abból is különösképpen sok a vér. A Mennyei királyságban a keresztesek királya leprától elcsúfult arcát ezüst maszk mögé rejti, szó sincs Brad Pitt-i Trójás szépségről, történelemhamisításról; Russell Crowe-i gladiátori ideálról. A főszereplő egyszeri kovács, aki tulajdonképpen véletlenül csöppen a háború sűrűjébe, s esze ágában sem volt hőssé válni. Ezért is fordulhatott elő, hogy – sajnos egy kínosan kimért és hatásvadász pillanatban – a korábban megdicsőült keresztes lovag fontosnak tartotta megjegyezni Arthur király számára, hogy ő bizony mindösszesen egy szimpla kovács, csókoltat mindenkit Jeruzsálemben, de inkább ellovagol a naplementében nagy harcok árán megszerzett kedvesével, s a nyugis, ismeretlenséget választja a strapás hétköznapok után. Nincs szüksége sem fele királyságra, sem a király elismerő süvegelésére. Ő a szürke hétköznapokból kiemelkedő, apró csodák sorozatát végrehajtó átlagember, akit nem a hírnév, sokkal inkább a felejtés, a bűnbánat, a megtisztulás vezérli a Szentföldre.

Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódnak a filmből kiérezhető politikai áthallások is. A film főhőse révén nyíltan hirdeti a békét és a háború értelmetlenségét, ráadásul szembeszáll a keresztes hadjáratot elindító ideológiával, melynek a jelenlegi amerikai kormány sincs híján, ha háborúról van szó. A pacifista szemlélet valószínűleg számos amerikai szívét dobogtatja meg (bár amerikai zászló lengetésére a történelmi hitelesség szem előtt tartása miatt nincs lehetőség), s még többen örömmel fogadják a George Bush-i külpolitika paraboláját, ugyanakkor sokak bizton felhúzott szemöldökkel fogják az egyházra vonatkozó kritikát hallgatni a köztudottan vallásos országban. És a kritikát még a film végén hosszan kitartott kereszt totálból ábrázolása sem feledteti.