Mr. Szürke esete a vörös téglával

Kritika Tomas Alfredson: Suszter, Szabó, Baka, Kém című filmjéről

Az igazi angol kémek nem észak-koreai atombunkereket robbantanak fel liánokon lógva, két nyakkendőigazítás és a környék legjobb nőinek megdöntése között. Az igazi James Bondok színe a szürke: nem véletlen, hogy a Suszter, Szabó, Baka, Kém főhőse, Mr. Smiley már a külsejével is kilométerekre száműz minden egyéb színt a filmbeli Londonból. A kémregény-pápa John le Carré könyvéből készült sztori a hetvenes évek elején játszódik, a legsötétebb hidegháborús rivalizálás idején, amikor egy-egy fontos információ világhatalmak sorsát befolyásolhatja, és amikor mindennél nagyobb az értéke egy ellenfélhez beépült téglának. Így hát amikor az angol titkosszolgálat felső köreiben gyanússá válik, hogy kettős ügynök férkőzött közéjük, reaktiválják a vicces nevű nyugdíjas kémet, Mr. Smiley-t, hogy indítson nem hivatalos nyomozást a saját korábbi kollégái ellen. Mivel pedig a titkosügynökök között szakmai minimum, hogy ne azoknak látsszanak akik, nem könnyű megtalálni közöttük azt az egyet, aki nem az, akinek látszik.

Ez a nyomozás nem látványos külsőségek között, hanem teázás, beszélgetés és cigarettázás közben, füstös irodákban, félhomályos, rideg levéltárakban, és egy nagyon sötét Londonban zajlik -- noha egy jelenet erejéig szerepet kap egy félresikerült magyarországi titkosszolgálati akció is, melynek köszönhetően láthatjuk Mark Strongot a Párizsi Udvarban menekülni Kálloy Molnár Péter elől. Tomas Alfredson filmje teljes mértékig deheroizálja a hőseit, nagy kedvvel mutatja be az esendő emberi oldalukat és kisszerűségüket -- ugyanakkor nem titkolt elismeréssel adózik az erkölcsi tartásuk és szakmai teljesítményük előtt.

A neves angol színészek (Colin Firth, John Hurt, Toby Jones, Tom Hardy, Mark Strong) egész sorát  felvonultató szereplőgárda feladata nem könnyű: a lehető legkevesebb eszközzel mutatni meg nagyon sokat. A főszereplő Mr. Smiley ráadásul mindegyiküknél szürkébb és egyben mindegyiküknél szomorúbb figura: Gary Oldman-nek úgy kell minél semilyenebbnek lennie, hogy közben érzékeltetesse, sőt átélhetővé tudja tenni a karaktere személyes drámáját. Ez a színészlélektani halálugrás pedig bravúrosan sikerül neki, nem véletlen, hogy Hollywood egyik legkiválóbb karakterszínésze most az év végi díjátadó gálák sztárja lett.

A Suszter, Szabó, Baka, Kém a részletek és az apróságok mozija: a precízen kidolgozott képi hatásmechanizmusa ezekkel tudja lenyűgözni az ínyenc nézőit, a története pedig a mozaikrakosgató rejtvényfejtés izgalmát kínálja. Alfredson (és le Carré..) filmje a szó legjobb értelmében vett igazi krimi, film noir-osan elnyűtt főhőssel és villanásnyi időre feltűnő, de annál fontosabb femme fatale-okkal -- csak épp a közeg a kémek világa, és a szokásos „ki tette?” kérdés ezúttal nem egy gyilkosságra, hanem egy árulásra vonatkozik. Az pedig nem lehet véletlen, hogy pont annak sikerül végül megfejtenie a rejtélyt, aki a saját életében is kénytelen volt az elárultatás szakértőjévé válni...

A svéd rendező Tomas Alfredson második hozzánk eljutott mozifilmjében is a szakma mesterének bizonyult, és ami még külön bravúr: angolabb filmet rendezett az angoloknál. Az általa választott száraz, minimalista elbeszélésmód egy pillanatra sem válik unalmassá, avagy vontatottá, sőt a szükséges feszültséget is fenn képes tartani. Mert hiába szürkék ezek az angol kémek, ha a film végig el tudja érni, hogy kíváncsiak legyünk rá: mi van a szürkeség mögött?