Para
Született lúzerek
Bemutató: 2008. október 16.
A Pará-ban egy igen vegyes, öttagú baráti társaságot ismerhetünk meg, melynek spiritiszta, ezotéria- és szellemhívő tagjai egy véletlen folytán egy éppen folyamatban lévő emberrablásról értesülnek, és általános elkeseredettségük, illetve egyikük, a középkorú biztonsági őr nagyon is konkrét tartozása miatt tervet eszelnek ki a váltságdíj megszerzésére – melynek megvalósításába azonban több ponton is hiba csúszik...
 |
| „Ezt már régóta ki akartam próbálni!” |
Fazakas munkája nagyon jól illeszti bele a bűnügyi film alkotta keretekbe az „ezo-bio-öko, meditációs” trendet (ami nemcsak állandó humorforrás a filmben, de a figurákat is remekül árnyalja), sőt ha nagyot akarunk mondani, az egész magyar társadalmi valóságot és a közelmúlt történelmét is, hiszen nem egyszerűen született lúzerekről van itt szó, hanem a rendszerváltás veszteseiről (tipikus figura például az egykori rendőr, aki jelenleg biztonsági őrként dolgozik vagy ezotériaboltot vezet) vagy egyéb módon kisemmizettekről (lásd a megözvegyült Évike és az árva Tibi alakját). A negatív hősök közt pedig ügyeskedő, gátlástalan, becstelenül meggazdagodott milliomos „vállalkozókat” és verőlegényeket találunk.
Az alkotók emellett ügyesen használják és parodizálják egyszerre a bűnügyi és akciófilm nyugaton bevezetett kliséit. A botcsinálta gengszterek csetlés-botlása például nyomokban Guy Ritchie gengszterkomédiáit idézi, ezenkívül ironikusan és önironikusan jelenik meg több más zsánerelem is („Ezt már régóta ki akartam próbálni!” – mondja az addig bátortalannak tűnő, negyvenes özvegyasszony az autós üldözés után, de összeesküvőink egy ízben használják a több helyről is ismerős, ám némiképp kicsavart „A sas felszállt.” mondatot is).
 |
| Nem született lúzerek, hanem a rendszerváltás vesztesei |
A film további erényét a nagyon jól megírt, szellemes párbeszédek jelentik, melyeket a színészek érezhető élvezettel adnak elő. A Csuja Imre–Scherer Péter–Bánsági Ildikó–Für Anikó-négyes szinte tökéletes összjátékkal (és külön-külön is nagyszerű alakításokkal) kelti életre a profi asztaltáncoltató, ám amatőr bűnöző társaságot, a Para igazi titka azonban abban rejlik, hogy még szíve is van: az alkotók maguk is szeretik (így könnyen megszerettetik a nézővel is) ezeket a rossz útra tévedt, bolondos, de mélyen szimpatikus figurákat.
Éppen a film ezen számos erényei miatt bosszantóak azok az apróságok, amik viszont nem működnek benne. Nagyban rontja az amúgy (a paranormális vonal ellenére is) realista közegben játszódó film hihetőségét néhány zavaró baki – több kulcsmomentum mellett ugyanis az alkotók nagyvonalúan elsiklottak. Miért nem köt biztosítást egy gazdag műgyűjtő egy 5 milliót érő, törékeny szoborra?Hogyan működhetnek Budapesten (vagy bármely fiktív nagyvárosban) teljesen ingyenes csomagmegőrzők (a váltságdíjjal menekülő hősnőnek ugyanis éppen kapóra jön a csomagmegőrző a pályaudvaron, ami ingyen és bérmentve áll az éjszaka közepén a rendelkezésére, még egy pénzbedobó nyílást sem látunk rajta)? Ezek miatt a nyugtalanító kérdések miatt dugába dől a dramaturgia néhány mozzanata; ahogy kedves és frappáns a film lezárása is a csöpögő plafonnal, de valami olyan kapcsolatra utal, ami a műben korábban egyáltalán nem jelent meg.
 |
| A profi asztaltáncoltatók amatőr bűnözők |
A fentebb dicsért alakítások és összjáték csúnya ellenpontját pedig az elrabolt lány színészileg nagyon rosszul megvalósított jelenetei képezik, és a remekül kidolgozott figurák mellett találunk egy átgondolatlan karaktert, illetve karakterábrázolást is (Szervét Tibor végig meleg műkedvelőként hozza Faragó urat, amikor pedig viszonylag hamar kiderül róla, hogy közel sem az). Ezenkívül sajnos a fényképezés sem a legtökéletesebb: az akciójelenetek, verekedések szinte követhetetlenek, és a legtöbb jelenet fényhiányos, alulvilágított. És díjnyertes forgatókönyv ide vagy oda, a végén az egyik hős sorsa (éppen Faragóé) örök rejtély marad a néző számára.
Ennek ellenére világosan látszik, hogy oly sok elrontott, igénytelen remake és annyi önszórakoztató vásári komédia és gagyi Bálint-napi romkom után valami történik a kortárs magyar közönségfilmben (azon belül is főleg a magyar bűnügyi film műfajában) – valami jó és üdvözlendő. Igaz, az alkotók a krimit egyelőre a komédiával vagy paródiával keresztezik, hiszen ha komolyan nyúlnak a témához, az olyan félresiklott műveket eredményez, mint a Tabló, csak hogy a közelmúltban maradjunk. A Para azonban ha nem is tökéletes, de szerethető elsőfilm, valahol túl Till Attila kevésbé sikerült, formalista Tarantino-utánérzésén (Pánik), de innen A nyomozó által megvalósított etalonon.
