Piaf

A légsúlyú bajnok

Bemutató: 2007. június 21.

Az sms-ező rendező

„Az „Árnyék ajka” ő. Mintha ezekre a kinyilatkoztató ajkakra találta volna meg Victor Hugo ezt a kifejezést.” Ezt már Jean Cocteau írta (egyik) múzsájáról, barátjáról, a zseniről, és a bálványról – akivel ugyanazon a napon int majd búcsút a földi létnek, 1963. október 11-én. Edith Piaf negyvenhét éves volt – agyongyötört hetvenesnek látszott. (Cocteau hetvennégy.)

A fájdalom, a bűn, a (mindvégig) szakadék szélén táncolás

Olivier Dahan – középfajú – filmcsináló leforgatta dolgozatát a nemzeti jelképről. Színes-szagos, Tetsuo Nagata által csodásan fényképezett képeskönyve azonban majdhogynem érdektelen lenne, ha nem találta volna meg a Hősnő szerepére Marion Cotillard-t. Ő az, aki miatt a szüntelenül giccshatáron egyensúlyozó, nem épp’ érdekfeszítő, könnyes celluloid helyett fontos darab lett a Piaf. Amely nem más, mint a mágikus metamorfózis egyik legragyogóbb példája. (Az egyébként szépséges) Cotillard ugyanis leválik a „szerepről”, lehántja a bőrét is magáról, és eggyé lesz valamivel, ami megfoghatatlan. Mert a ráción, az értelmen túli. Angyali és boszorkányos. Részesévé válni ilyesminek: megrázó, fölkavaró. Fehérholló -- katarzis.

Nyomorultak

A forgatókönyvíró-direktor Dahan klisékben gazdag munkája kapcsán azonban beleütközünk egy föloldhatatlannak tűnő ellentmondásba: Piaf minden létező, szívet tépő melodrámát fölülíró élete megfilmesíthető-e. (A pálya korai éveit Guy Casaril dolgozta föl (Edith Piaf, 1973), a Marcel Cerdan iránti, önemésztő szenvedély pedig Claude Leloucht ihlette meg (Edith és Marcel, 1983.) Megkockáztatom: igen – amennyiben az alkotók nem a filléres ponyvákba illő epizódok között mazsolázgatnak, hanem meglátják az – oeuvre-től bajosan függetleníthető -- sorsban a tragikumot. Nem utolsósorban: a közel negyven kilogrammba, százharminchét centibe szorított herkulesi erőt, a heroizmust. 
Merthogy a majd „Veréb”-re keresztelt kis szutykos, éhező, szörnyű betegségektől sújtott Edith Giovanna Gassion sanyarú gyermekévei korántsem egyediek. Hisz’ szenvedtek, nélkülöztek még utcakölykök Franciaországban (is) a XX. század elején (is). A sanzonénekes-géniusz, szövegíró-dalszerző, színházi és filmszínész, párja nincs-előadó azonban a fájdalomra, a bűnre, a (mindvégig) szakadék szélén táncolásra épített művészetet.  Ez a sűrű – állandó kiszolgáltatottságot-esetlegességet hajszoló --, biztonsági háló nélküli halálugrásokkal teli, „esztelen” lét a Piaf-életmű esszenciája.

A negyven kilogrammba, százharminchét centibe szorított heroizmus

A francia rendező Edith Piaf önéletrajza, Jean Noli biográfiája, továbbá Pam Gems színműve alapján írta meg másodmagával -- minden eredetiségtől mentes – forgatókönyvét. A néző türelmét próbára téve, már-már megerőltetően sokáig időzünk a „dickensi” gyermekkorban (a nagymama normandiai bordélyában a jóságos kurtizánnal, Titine-nel, aztán a ridegnek mutatkozó, de valójában melegszívű mutatványos papával.). Majd jönnek a züllés évei, később a fényes sikerek – különös figyelemmel Amerika meghódítására. Beköszönt a Marcel Cerdanhoz fűződő, két évig tartó, észbontó szerelem. Cerdan elvesztése után jön a gyors összeomlás, kíméletlen önrombolás, a színpadi ájulások, végül a halál.

Az idősíkok gyakori, ám spontánnak tetsző váltogatása meglehetősen zavaróan hat. Részint, mert nélkülöz minden határozott, főképp szellemdús művészi elgondolást – hasonlóan a munka majd’ egészéhez. Olivier Dahan iskolásan fölmondja a leckét, ezt a százszor hallott (rém)mesét.

A középsúlyú bajnok

Ugyanakkor: jó és megfontolt döntésnek tartom, hogy az alkotó a váltó-, és középsúlyú boksz-világbajnokot, a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Marcel Cerdant (a kitűnő Jean-Pierre Martins) tette meg Piaf magánéletének központi figurájává. (Merészen sutba vágva számtalan, könnyen fogyasztható, eldobható hímet. Nem szólva a több mint egy tucat fölfedezettről – Eddie Constantintól, Yves Montandtól, Gilbert Bécaud-n, Charles Aznavouron, George Moustakin át egészen a férjjé emelkedő Théo Sarapóig.)

A vándorcirkusz-romantika és a költészet

Piaf így vallott 1963-ban megjelent önéletrajzában (Ma vie): „Egyetlen embert szerettem: Marcel Cerdant. És … egyetlen férfira vártam: Théo Sarapóra.”
A Maurice Chevalier által „kis légsúlyú bajnok”-nak nevezett Piaf, és a (nős, három gyermekes) középsúlyú világbajnok öklöző fölvállalt, ténylegesen pusztító erejű szerelmét -- és annak végét -- ragyogóan, biztos ízléssel ábrázolja Dahan.
Hirtelenjében magával ragad minket a film hangulata. A New York-i bisztróban randevúzó (Piaf mellett hatalmas) Cerdan, és a gyereklánynak látszó, óriási marhaszeletes szendvicsre meredő, turnézó csillag jelenete egyszerre tündéri, és megrázó. Mert itt -- végre-valahára -- megjelenik az, ami alapvető a Piaf-életműben: a „vásáriság” és a torokszorító szépség. A vándorcirkusz-romantika, és a költészet. (Lásd még: Országúton, Liliom.)

Végigtekintve korunk (kiégettre, depisre”, önsorsrontóra, élettagadóra, félvilágira piárolt-sztájlisztolt, a menedzsmentjük által távirányított, pórnéphülyítő) semmis bulvár-bábjain: pontos fogalmat alkothatunk arról, mit jelentett Edith Piaf kortársának lenni. A kevésbé szerencséseknek (avagy: szerencsétleneknek) maradt a múltba révedés, CD-hallgatás, dokumentumfilm-bambulás soványka lehetősége. 

Az elementáris, forradalmi Marion Cotillard - nem eléggé üdvözölhető -- érdeme, hogy Olivier Dahan méltó módon emlékezik. Az iránytűként szolgáló, elvesztett ikon helyett pedig láthatunk egy hiteles művészt.