Pókember 3

Hollywoodi eklektika

Bemutató: 2007. május 3.

A hétköznapok és a kozmikus harc eltalált aránya a Pókember 2.-vel már önálló zsánert eredményezett. Sam Raimi rendező találóan megválasztott karakterszínészeivel, többek között az amerikai tini-sorozatok formanyelvén vitte vászonra a szuperhős-képregények őselvének is tekinthető „kettős élet” motívumát. A szereplők egyszerre lehettek mitikusak és emberközeliek, archetipikusak és hétköznapiak, mindeközben történetük, jellemük gegek kiapadhatatlan forrása volt. E rendezői bravúr olyan nézők elismerését is kiváltotta, akik „másik életüket” egyébként nem képregények világában töltik.

Egy fináléba illő szerelmes jelenettel indít a mozi

A harmadik részben a szereplők ott folytatják, ahol a Pókember 2-ben 2004-ben abbahagyták. Rögtön egy fináléba illő szerelmes jelenettel indít a mozi: Peter Parker, alias Pókember (Tobey Maguire) kedvesével óriáspókhálón heverészve figyeli a hullócsillagokat. Az egyik meteortörmelék épp a Central Parkban landol, felületén egy izgő-mozgó, ugrándozó fekete ragaccsal. A képregény-olvasókat borzongással eltöltő, de a filmnézők számára egyelőre még nehezen értelmezhető „lény” titkos mellékszereplője lesz a következő egy órának. Pedig itt még csak elvétve szól közbe a természetfeletti: a gimnazista külsejű huszonéves fiatalok inkább karriervágyuk és magánéletük összeegyeztetéséért küzdenek. Mary Jane-nek (Kirsten Dunst) a Broadwaytól a jazz-klubig tartó énekesnői hányattatásait követhetjük nyomon, Peter Parker sajtófotós karrierjét pedig mind a konkurencia, mind pedig „titkos élete” felől érik kihívások. A tétek súlyosak, így a siker és a büszkeség elfordítja egymástól hőseinket. A kavargó érzelmekre rezonálva a főhős ágya alatt egyre inkább mozgolódó „szimbiótát” hamarosan a Pókember önálló életet élő éjfekete jelmezeként láthatjuk viszont. A viselője képességeit meghatványozó szerelés káros mellékhatása, hogy a kamaszos főszereplőt gátlástalanná, türelmetlenné teszi. Eközben a Pókember egykori főellenségének fia, ki apja meggyilkolását legjobb barátjának Peter Parkernek tulajdonítja, bosszúból elszereti tőle kedvesét. Az egyik kisstílű bűnözőről pedig kiderül: Parker nevelőapjának gyilkosa. A nyomában járó bosszúéhes Pókember miatt mégsem tudja összerabolni beteg kislánya műtétjének borsos költségeit. A  feszültségek persze szuperhősös, jelmezes csatákban kulminálódnak, mert természetesen a New York békés életét felbolygató rosszfiúk is megjelennek. Sőt a titokzatos ruhától vadállattá változott Pókembert alig tudjuk megkülönböztetni ez előbbiektől. A jóakarat persze kiállja a próbát, Parker nagy nehezen végül megszabadul a kényelmetlen viseletétől.

A változatos történethez Sam Raimi változatos eszköztárat vet be. A kezdeteknél a Melrose Place szellemét helyenként sziporkázó paródiaként idézi meg. A szereplők sokszor nyíltan önmaguk karikatúráivá változnak át. Kirsten Dunst, de főleg Toby Maguire és Parker legjobb barátját alakító James Franco mesterien zsonglőrködnek napjaink tini-zsánereivel.

A  feszültségek szuperhősös, jelmezes csatákban kulminálódnak

A karakterformálás a film egyik legfőbb erénye, a megfelelő pillanatokban ironizált sémák hiteles főszereplőket eredményeznek, legyenek bár rémek vagy emberek. A főhősöket olyan szellemes és tipikus mellékszereplők veszik körül, mint a kelet-európából elszármazott házmester, vagy egy napilap magas vérnyomású főszerkesztője.

A főhős a fekete ruha motívumával megtámogatott sötétebb vonásai nyilvánvalóvá teszik: Sam Raimi a Csillagok háborúja és A Gyűrűk Ura fémjelezte „morális mesék” panteonjába (is) bevezetné Pókember-sorozatát. E kísérlet sikerének megítélését a rajongók tömegeire bízzuk.
 
A mozi a rekordköltségvetéshez (258 millió dollár) méltóan bővíti, finomítja a digitális effektek arzenálját és fejleszti újabb szintre a parádés akciójeleneteket. Egy svenkből pöröghetünk a felhőkarcolók között, vagy aláereszkedhetünk a New York-i metró sötét alagútjaiba. A Pókember ellenségei, a Venom és a Homokember vászonra generálva pazar látványt nyújtanak. Az utóbbi karakter ideális lehetőséget nyújt a digitális grafika csúcstechnikájának bemutatására – hol a széllel száll, hol pedig óriás ökölként rengeti a város utcáit. Ugyanakkor e látványelemek nem maradnak öncélúak, jól felépített szerep-metaforává állnak össze. Parker nevelőapjának gyilkosa homokemberré változva csak jellemét teljesítette ki, tekintete sérelmeket és bizonytalanságot sugárzott, teste most elomló és alaktalan, amit markol (túl sokat) szó szerint homokként pereg ki ujjai közül. Az azonban kevésbé tartozhatott az önreflexióval gyakran élő rendező szándékai közé, hogy a homokember figurája némileg alkotásának metaforájává is válik majd: a filmben felvonultatott stílusok és motívumok kavalkádja ugyanis csak nehezen formálódik markáns képpé.

A látványelemek nem maradnak öncélúak

Az utóbbi években önálló iparággá fejlődött szuperhős-mozi nem csak az időzítést tekintve mutat párhuzamokat a fantasy adaptációkkal. Egy-egy filmmel szemben olvasók százezrei támasztanak elvárásokat, és negyven év történetfolyamából (A The amazing Spider-Man 1963 óta jelenik meg havi rendszerességgel az Egyesült Államokban) egész estés mozifilmet leszűrni komoly dramaturgiai kihívás, még ha az alapmotívumok a képregény-sorozat kezdetétől fogva változatlanok is.

Sam Raimi rutinosan, jó forgatókönyvvel és egyéni vízióval fogott neki a munkának, valahol azonban elvétette a ritmust. Eklektikus hollywoodi nagypanoráma nem áll össze a „gesamtkunstwerk” gigantikus egységévé, hanem csak hol innen, hol onnan nézve mutat egységes képet. Az emlékezetes Pókember-trilógia esélye azonban nincs végleg veszve. Némely dramaturgiai (fél)megoldás – akárcsak A Gyűrűk Ura esetében – egy háromórás DVD verzió lehetőségét engedi sejtetni, amelyben az alkalmi aránytalanságok is korrigálhatóak lennének. Ha ez elmaradna, a kísérletezés a stúdió és a rendező által már tervbe vett következő epizódban eredményezhet letisztultabb formát.