Sherlock Holmes

A cool-kór

Ágytól, asztaltól

A látványvilágában nagyigényű, több mint kétórás, kosztümös Sherlock Holmes-opust bemutatója előtt leginkább úgy piár-marketingolták, hogy Ritchie adaptációjában a kultikus magánbűnkutató (Robert Downey Jr.) és segédje-krónikása, Dr. John Watson (Jude Law) élő- és hálótársak. Elszontyolodtam: az „ötlet” – mint forradalmi újraértelmezés, egyben imbolygó szellemi talapzat -- viszolyogtatóan szánalmas. Tagadhatatlan azonban, hogy a pletyka- és bulvárlapoknak elegendő a kéjes csámcsogáshoz, s az efféle szalagcímekhez: Robert Downey Jr. és Jude Law szerelmes melegek.

"Egyfolytában attól retteg, hogy elveszíti Dr. Watsont"

Kétségtelen, az 1891-ben, Londonban játszódó, csók- és ágyjelenetektől mentes, misztikus történések mellett a magát flegmának mutató detektív lelki összeroggyanásait követhetjük forró nyomon: Watson elhagyni készül a közös otthont, a Baker Street 221B-t, hogy házasságra lépjen a nevelőnő Mary Morstannel. A Kelly Reilly megformálta szigorú-erélyes jövendőbeli megdöbbentően sótlan, halvérű, fossziliáiban sem fedezhető föl benne az erotikus kisugárzás nyomeleme, míg Jude Law társaságában leginkább a fiatalember anyjának tűnik. (Sir Conan Doyle-nál Morstan és Watson 1887-ben lép házasságra; a feleség halála után a doktor még egyszer újranősül, ám az ara a névtelenség homályába vész.)

Mindez azért bajos, mert nem szökken szárba a legcsekélyebb feszültség sem, esély nincs a konfliktusra: érthetetlen, a rendkívül vonzó, karizmatikus, mókás-könnyed-fesztelen-pimasz Holmes – ha rövid időre is, de - miért adja át magát a szorongással vegyes búbánatnak? (Persze, olvasmányélményeimből tudom, ezt teszi a zöld szemű szörnyeteg.) Guy Ritchie mozijában a jövő vudu-jóslás nélkül is sejthető: a nő jön - majd ahogy jött, úgy megy. És még dicsfény sem fonja körbe. Míg Holmes örök – mint Juhász Gyulának Anna. Mindettől függetlenül: a szellemi értelemben is idülten sivár, ingerszegény, monoton film legjobb jelenetei-pillanatai azok, amikor a sokkal kevésbé intellektuális, mint ösztönös, impulzív, zabolázhatatlan és elragadóan infantilis Downey Jr. egész arzenálját beveti, hogy fönntartsa bűn- és játszótársa (csöppet sem csituló) érdeklődését. Mindez a nagyszerű, hű kutyatekintetével fölényesen manipuláló, önérzetes eleganciával gyötrődő aktor előadásában mélyen megejtő, sallangtalanul igaz és szép. A stílusos one-man-show egyik hátulütője, hogy a lubickoló Downey Jr.-on kívül mindenki más neutrálisan érdektelen – igaz, legalább tisztes, lelkiismeretes módon.

A Ritchie-féle Sherlock Holmes szexuális identitása iránt kíváncsiskodóknak további adalékokkal szolgálva: a magándetektív saját neme iránti vonzalmáról esetleg a lakásában látható antik(olt) hellénisztikus, pőre férfitestek árulkodhatnak, gipsz kisplasztikák formájában. A szobájában egyébként (híven az irodalmi műhöz) föllelhető múzsája, Irene Adler szélhámosnő (Doyle-nál: egykori európai hírű operaénekes, gyönyörű ábrázattal és férfiaggyal) fotográfiája. Adler szerepével a bájos, az akciójelenetekben korrektül vetődő, tucatcímlaplány-fizimiskájú Rachel McAdams küszködik. Ám bárhogyan is gürcöl – a különösen Downey Jr. alakította -, Holmes számára az eszményi, idealizált Nőként, plátói magasságokban röpködve kínosan hiteltelen. Nem több ő, mint könnyen illanó, kis női illatfelhő.

Jeremy Brett és David Burke a kultikus tévésorozat-változatban

A logika álarca sebzett lelket takar

– így szól a mű arisztokrata-sorozatgyilkos főgonosza, Lord Blackwood (Mark Strong) diagnózisa Holmesról. Mint már megjegyeztem: Downey Jr. Sherlock Holmes-ábrázolása, alakja jóval inkább érzelemvezérelt, mint racionális. A vaskos szereposztási melléfogásnak is tekinthető filmszínész jól alakítja, hogy: kattog az agya, elemez, semmilyen részlet nem kerüli el a figyelmét, megszállottan kísérletezget (még föl is akasztja magát), pöntyög a hegedűjén, ám leginkább a bokszringben otthonos mint hivatásos öklöző, vagy önvédelmi képességeit keleti  harcművészeti elemekkel fűszerező krakéler verekedő.

Érvként elfogadható, hogy külsőségeiben ilyen a (poszt)modern Holmes, és nem pedig az 1887-ben színre lépő pipázó-merengő, morfiumtól, kokaintól bódult, arisztokratikus, finom csontozatú, kedélybeteg, nárcisztikus, cinikus, mizantróp karakter. Amelynek megszemélyesítőjeként varázslatos volt a brit Jeremy Brett, az 1984-1994-es tévészériában. Conan Doyle történetei egészen mást mondanak, mint amit Ritchie - négy forgatókönyvíróval közösen - kiolvasott belőlük: Sherlock Holmes az önnön elméjébe zártan él; a tiszta ész megszállottja; létszükséglete és passziója az elmélkedés, töprengés, kiváltképp pedig a feladatmegoldás; mindent elutasít, ami ebből a hitéből-életformájából a másodperc töredékére is kizökkentené; borzalommal tölti el, ami a ráción túli (a természetfeletti, spirituális-ezoterikus, a mély érzelmek-vonzalmak, az intimitás etc.); retteg a kötődéstől, és az érzelmi elköteleződéstől.

Lényege, mint Holmesé: az „emberség” szót merő hazugságnak tartja

Ezért briliáns Holmes kortársi értelmezésében, annak orvos-diagnoszta alteregójaként a szerepével tökéletesen önazonos, brit Hugh Laurie – mint a Vicodin-függő Dr. Gregory House, a világ legnézettebb, amerikai televíziós sorozatának (anti)hőse. Aki – ha nem is bűneseteket derít ki, old meg - immár 2004 óta kutatja és fedezi föl az emberi betegségek, kórok okát. Emellett szüntelen sebez és sebzett. Személyiségének, jellemének lényege ugyanabban áll, mint Holmesé: az „emberség” szót merő hazugságnak tartja. Több mint árulkodó, hogy - az 1995-ben elhunyt Jeremy Bretthez hasonlóan - Hugh Laurie is bipoláris mániás depresszióval küzd.

A (szolidan cool) Robert Downey Jr. okos, gyakran elhomályosult tekintetű Holmes-figurája maga az emberség. Hiszen mit is tesz ez a jópofa, pompás testi kondíciójú, vicces, főképpen bohém férfiú avíttasan elénk tárt kalandjai során? Egyfolytában attól retteg, hogy elveszíti Dr. Watsont. Azaz: rögeszmésen, szenvedélyesen kötődik valakihez; és fél, hogy valami visszavonhatatlanul véget ér.

"Downey Jr.-on kívül mindenki más neutrálisan érdektelen"

Emellett, mellesleg nyomoz, ám azt is leginkább alibiből: hogy a hajlékát hamarosan elhagyó férfi társaságát minél tovább élvezhesse. A kriminális szál (a titkos spiritisztákkal, a Négyek Jelével, fekete mágiával, és a világuralomra törő, szemfényvesztő Lord Blackwooddal, robbantásokkal, fegyverropogással) kimondottan álomittas, régimódi, inger- és képzeletszegény.

Guy Ritchie gazdag kiállítású, a kiváló Philippe Roussellot által gyönyörűen fényképezett, felszínes és külsőségeiben impozáns látványossága kedélyesen koravén. Hogy alkotója megszólaltatja-e még azt a hangot, ami legutóbb több mint tíz éve (jóindulattal, figyelemmel a Blöffre: 2000-ben) szólt tisztán, bennem komoly kétségeket ébreszt. Olybá tűnik ugyanis, hogy a kiégettség művészi tüneteit mutató Ritchie már a coolságra is törődötten legyint.