Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya
Bosszú-ária
Bemutató: 2008. február 21.
Abban a pillanatban, hogy Johnny Depp dalra fakad, nyilvánvalóvá válik, hogy gyenge a hangja, ami ugyebár egy olyan főszerepben, amelyet két órán keresztül végig kell danásznia, meglehetős hátrány. Burton valószínűleg régi haverságuk révén (Ollókezű Edward, Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája, Charlie és a csokigyár), illetve azért válogatta be, mert Depp azon kevés ember közé tartozik, akinek jól áll a fehér smink. Burton nőjén, Helena Bonham-Carteren egy tonna púder sem segíthetne.
Eleve az alapmű, a Steven Sondheim-musical sem egy nagy eresztés. A dalok feledhetőek, egyetlen egy „tételnóta” sincs közöttük – egy olyan szám, amely még a többi, középszerű vagy rosszabb muzsika ledarálása után is a fülünkben csengene.
 |
| Az egyiknek jól áll, a másikon egy tonna púder sem segítene - Johnny Depp, Helena Bonham-Carter |
Bár azt a szót, hogy „alapmű”, meglehetős óvatossággal használom: voltak a történetnek jóval emlékezetesebb, „húsosabb” inkarnációi is. A harmincas években, amikor Nagy-Britanniában a horrort mindennél jobban megvetették, az úgynevezett „barn stormerek”, a vidéki, a nagyhangú, túljátszós sztárok között is a legelső volt Todd Slaughter, aki Sweeney Todd megformálójaként, először színpadon, aztán a filmvásznon is (1936) legendát teremtett.
Sweeney Todd legendája állítólag megtörtént eseményeken alapszik, bár Sondheimék belekevertek monte cristói elemeket is, nyilván azért, hogy a figurának legalább minimális szimpatikus vonásokat kölcsönözzenek. Az igazi Todd viktoriánus, kora-kapitalista szemétláda volt: egy borbély, aki az ügyfelei torkát elnyisszantotta, majd a hullákat egy csapóajtón keresztül a földszinti húsbolt tulajdonosnőjének passzolta le. Az asszonyság ekkor feldolgozta az ingyen jött raktári készletet, bele egyenesen a házilag előállított húsos táskákba.
Sondheim azonban mártírrá emeli a borbélyt (Burton meg hagyja), náluk ő már igaztalan vádak alapján elítélt naiv fiatalember, aki tizenöt év elteltével mutáns fúriaként, vérre éhesen tér vissza Londonba, meggyalázott feleségét és szerencsétlen lányát keresendő. Sem a musicalszerzőnek, sem a filmesnek nincs elég bizodalma az eredeti történet csupasz, nihilista figurájában, a feleslegesen ráaggatott romantikus vonások az első szögek a Todd újmódi verziójának koporsójában.
Depp hangja gyenge, ott tartottam. Jelenléte viszont van dögivel, ez tagadhatatlan. Éppen emiatt sikerül csak egyetlen embernek lejátszani a vászonról (és ezt úgy éri el, hogy közben a nagy Alan Rickman játssza a film egyik főszerepét!), és ez az ember nem más, mint Borat! Az eszem megáll… Az az uszkve tíz perc, amelyben Todd konkurenciájaként, karikatúraként végignyáladzza a vásznat, a film egyik csúcspontja.
 |
| A narratívát ízekre szedő kornyikálás agyoncsapja a remek filmet... |
A másik a vér, az édes vér, és van belőle hordószám! Burton nem is tagadhatná, hogy Mario Bava volt a legnagyobb mestere: a film már eleve úgy néz ki, mint Bava gótikus remekművei; fényhatás, díszletezés és operatőri munka mind az európai filmnek ezt a zsenijét idézi, de Burton tovább megy, és a történések keménységét, vérbőségét szintén olasz elődökhöz passzintja. Argento, Fulci és Bava, megint Bava köszön vissza a kegyetlen képsorokról, a bosszúnak e konzekvensen végigvitt apokalipsziséből.
És éppen emiatt oly frusztráló, hogy a középszerű musicalbetétek (mit betétek, szinte nincs is dialóg a filmben!) mindenféle fadarabokat dugdosnak ennek a szurokfekete horrorfilmnek a küllői közé.
Utálom a musicaleket, mondtam már?