Szerelemtől sújtva

„Nem öltünk, szerettünk”

Bemutató: 2003. január 23.

A hiánydramaturgia, a szándékos önkorlátozás eredménye: vizuális monodráma. Az ilyesfajta mutatványt nem kell feltétlenül szeretni, de mindenképpen méltányolni illik. Egy új dramaturgiai ötlet értékét mindig az adja, mennyivel lehet általa mélyebbre jutni egy drámai konfliktusban, mint a kész minták segítségével. Sas első rendezésének, a Presszónak is többlet energiát adott az önkorlátozás: egy eszpresszó zárt terében, a klasszikus hármasegység szabályát többé-kevésbé betartva adta elő három intrikáló, fecsegő barátnő kisszerű létproblémáit. A nyolcker elengedett szózuhataga és a minimalista dramaturgia kontrasztja – a váratlan ellentétből valódi feszültség gerjedt. Épp csak az ereje volt csekély, a történet fel-felszikrázott ugyan, de nagy gondolat ívfényét nem tudta felgerjeszteni.

A Szerelemtől sújtva is elakad a hatásos ötletnél. Nem a főiskolás létére máris nagyon éretten játszó Kovács Patricián múlik, hogy a történet nem bír a nemes lektűr szintje fölé emelkedni. Lehet persze, hogy nem is akar, végtére mifelénk még mindig hiánycikk a könnyeden borzongató melodráma is, nemcsak a karcos remekművek. Sas Tamás gyengébb filmjeinek (Kalózok, Rosszfiúk) is nagy érdeme, hogy érződött bennük a közönség visszahódításának vágya. Csakhogy az ötlet - és a telibe választott színésznő tehetsége - sokkal többet ér, semhogy lektűrre pazarolják. Mintha valaki épp élete nagy szerelmébe botolva akarna futó viszonyba kezdeni. Az agórafóbiás alaphelyzet, egy fiatal nő őrületig fokozódó világ-irtózata thriller-téma, s nem véletlenül ismerős, Polanski erre az alapötletre építette bénítóan hatásos, mert nagyon is köznapi eshetőséget felvillantó londoni iszonyat-filmjét. Sas a téma termékeny variánsára bukkant, a kóros izolációt (hősnője, akár Catherine Deneuve az Iszonyatban, élve temetkezik el, tudatosan húzza magára lakása kripta-ajtaját) a külvilág képét is kirekesztve fokozza tovább. Polanski nagyon tudatosan, pontról pontra, lassú ecsetkezeléssel, a rettegés és az őrület újabb rétegét felhordva építette fel thrillerét. Sas mintha nem egészen tudná, milyen kincset talált, a személyiség bomlásának színészileg pontosan és hatásosan felépített kórtörténetét egy vadromantikusan zűrös melodrámából próbálja levezetni. Az irodalomban és a filmben az a szép, hogy mindent lehet, egészen addig, amíg a rendező, író ki nem jelöli világa határait. Mert onnantól kezdve minden tétre megy, és könyörtelenül kötött szabályai vannak a képzelet játékának.

A Szerelemtől sújtva hősnője gyerekként autóbalesetben elvesztette a szüleit, egy baráti család adoptálta, nevelőapja, a híres író azonban megerőszakolta tizenhárom éves lányt - idáig hihető a történet, a zárt tér, az „arctalan” külvilág pedig perfekt képi megtestesítője a késleltetve robbanó (a nő a történet idején már huszonnégy éves) dupla traumának. Csakhogy ebbe a pszichodrámába - biztos, ami biztos – még felhőtlen szerelmi románcot, buja Lolita-történetet és véres melodrámát is hozzákevertek. El kell hinnünk, hogy a gyerekkori erőszak áldozata halálosan beleszeretett a sem emberként, sem íróként, sem szeretőként nem túl meggyőző kéjlesőbe, olyannyira, hogy rajta kívül más férfit már elképzelni sem tud (legfeljebb egy szemközti ablakból vis-a-vis epedező franciát, de hát az nem számít, mert  „nem a sorsa” a lánynak), s midőn a férfinem e mintapéldánya szakít vele, nem is jöhet más, csak a romantikus liebestod, a szerelmi halál. Meglehet, az életben is összekeveredhet ilyesmi, csakhogy ott kikerülhetetlen az efféle baleset, itt nem lett volna szabad annyiban hagyni a zűrzavart. És mégis, mert Kovács Patrícia kitartóan szembemegy vele, tartva magát a kiindulóponthoz (miszerint szerelmi szenvedéstörténetet látunk, s nem ponyvaregényt) az utolsó pillanatig reménykedhetünk, hátha magára talál a film. De mindhiába, a filmben négy-öt nézőpontból szerkesztődik a történet, mint valami naiv középkorvégi festményen, amely még épp csak próbálgatja a perspektívát: más történetet mesél Ragályi Elemér a fojtogatóan szűk térben is gazdag és mozgalmas képvilágot teremtő kamerája, mást David Yengibarjan egyszerre könnyed és baljós harmonika futamai, mást az olykor frappáns, többnyire azonban túlbeszélt forgatókönyv, mást a díszlettervező (ezen a barokkosan fülledt lakáson biztos nem a huszonéves hősnő csapzott lelke hagyott nyomot, de akkor kié?), és megint mást az öntelt, de kisstílű csábítót játszó Máté Gábor. Egyedül Kovács Patrícia van a helyén, s ha már négy-öt arcot adott neki a dramaturgiai végzet, mindvégig el tudja hitetni, hogy mind az övé: a csábos Lolita, a megcsalt szerető, a felnőtt segítség nélkül sodródó kislány, a kiélt és cinikus huszonéves vamp, a hajdani erőszak és a családon belüli erotikus vetélkedés gyógyítatlan, s talán gyógyíthatatlan áldozata. Ha a régóta hiányzó szerelmesfilm nem is, színésznő született.