Táncalak

A Túlélő naplója

Bemutató: 2003. október 30.

Amennyiben Grunwalsky kiegyezne a műfaji meghatározással (de nem egyezik!), ez volna az első magyar táncfilm. Így: A Túlélő videónaplója.
Ladányi Andrea - a legöntörvényűbb, érzésem szerint a legkevésbé megbecsült hazai táncművész-koreográfus – életre hoz, megszül egy nemtelen alakot a komáromi erőd hatalmas, bíborvörös falai között; „embertelen” ereje önmagában fölemelő. Testének látványa megrendítő, mert túlmutat a tökéletességen: egy magányos, küzdelmes, a vereséget el nem fogadó, büszke emberi sors van mögötte. Benne.

A Táncalaknak (amelynek évekig Éjféli Maraton volt a munkacíme) nincsen „története”. Lényegtelen, hogy az elhagyatott, kihalt erődben rekedt, onnan soha ki nem szabaduló alak, aki majd útja végén visszamászik a „szarkofágba, mennyiben jeleníti meg a Maratoni Futó históriáját - noha tudjuk, ahhoz, hogy ma Szépséget, Hőst teremtsünk, elkerülhetetlen az archaizálás.

Mert a heroizmus, nyilvánvaló, Ladányi sajátja. A figura, akit Grunwalsky megálmodott, majd a táncos életre hívott: önazonos. Ugyanakkor, bár csak röpke pillanatokra, Ladányi képes elhitetni: a kínlódó, a harcos, a talpon maradó, ha akarjuk-bírjuk, mi vagyunk. Grunwalsky képei hús-vér közelségbe hozzák a testet, látjuk Ladányi minden pórusát, a megfeszülő izmokat, a bőr szinte tapintható; gyanítom, még sosem látta magát ilyen szépnek.

Ugyanilyen alázattal viszonyul a merev, a remegő, a mozduló, a táncoló testhez Nádler István is; ecsetvonásai szinte lekövetik Ladányi minden mozdulatát, akár a legjobb partner egy duettben.

Kurtág művei – és tán ez volt a legmeglepőbb - elválaszthatatlanok Grunwalsky filmjétől. Eggyé válnak vele.

Ugyanez elmondható Lajkó Félix kompozícióiról is.

Minden bizonnyal Ladányi Andrea rendkívül erős jelenlétével magyarázható – amely jelenlét független attól, szólózik-e, épp hogy mozdul, vagy megjelenik az utánozhatatlan bizonytalan mosoly az arcán -, hogy az Orbán Ottó-verset elszavaló Papp Zoltán kissé idegenül hat ebben a közegben.

Nem éreztem ugyanezt a film dokumentumfilm-betétei esetében, egy-két kivételtől eltekintve, lévén ezek a film asszociációs világát képezik. Ugyanakkor bizonyos vagyok benne, az asszociációs vágás, a film hatásmechanizmusa szempontjából - amellyel azonban a szó szoros értelmében bizton nem foglalkozik Grunwalsky, mert alkotása, intellektuálisan, bőven túlmutat ezen  – igen kockázatos, bár elkerülhetetlen döntés volt.
Ugyanilyen merész lépésnek tartom a múzeumban fölvett epizódokat is. Az erődben, hajdan Közép-Európa legnagyobb fegyverraktára, rögzített jelenetekhez képest (bár a lélegzet-elállító Lajkó-szólót itt táncolja el Ladányi!) néhol zavaróan hat az új, ráadást „steril” közeg.

Grunwalsky Ferenc filmje négy évig készült, videóra (!) forgatták, ötvenvalahány millióból. A tavalyi Szemle versenyfilmje lett volna, ha…

Az alkotó a több éves munkát hajlamos azzal indokolni, neki eddig kellett bütykölgetni ezt a filmet....

Tudva, mennyi lemondás, alázat, akarás, tehetség, erő van-volt, s tán még lesz, ebben az alkotásban  – kerülve az ünneprontást -, elkerülhetetlen, hogy az ember  merengőn, tekintetével távoli pontot keresve, magában eldünnyögje: szégyen, hogy a legérdemesebb alkotásoknak is ellenszélben kell elkészülniük.