Tótumfaktum

Bukowskiba bukva

Bemutató: 2006. január 26.

Bent Hamer, a kitűnő Dalok a konyhából direktora, az egyszerű pórnép után az angolszász irodalmi arcképcsarnok kultikus figurája, a szeszesital-fogyasztás egyik ikonja felé vetette párás tekintetét. Charles Bukowski, a beat-literatúra ünnepelt képviselője, aki nem tartott kapcsolatot generációjával, tizenkét éve hunyt el a kaliforniai San Pedróban. Noha az Egyesült Államokban, halálát követően, kitört a Bukowski-láz, hazánkban következetesen mostohán bántak a költő-novellista-regényíróval. A szörnyetegtől 1974-ben publikált először a Nagyvilág, sajátos válaszként az alkotás címére: Mit gondol, érdemes az embernek írásra adnia a fejét? Húsz év múlva jelent meg az Egy vén kujon jegyzetei, két éve a verseket, novellákat is tartalmazó Tótumfaktum, és tavaly a zseniális danse macabre, a Ponyva.

Pompásan állnak neki a közönséges karakterek (értsd: tahók) Matt Dillon

Bukowski második, önéletrajzi ihletésű regényét, a Tótumfaktumot, 1975-ben adták ki hazájában. (Anti-)hőse a fiatal Henry Chinaski – az író gyakran szerepeltette magát  ezen a néven. Az „egyébiránt” létfilozófiai mű a pia-lovi-nők szentháromság körül gravitál, s a felületes olvasó számára ennyiben ki is merül. Nincs ez másként a celluloid-adaptációval és a felületes filmkészítőkkel sem, amely egyrészt fájdalmas, másrészt némelyek számára ingerlő.

Mr. Wonderful

A középkorú Chinaskit – Bukowski alteregóját – a nyolcvanas években fénykorát élő Matt Dillonra bízta a rendező. A negyvenkét éves Dillon (Flamingókölykök, Rablóhal, Mr. Wonderful, Majd megdöglik érte, Albinó aligátor, Drugstore cowboy, Ütközések, etc.) az utóbbi időben mutathatja meg leginkább, milyen képességes színész. Pompásan állnak neki a közönséges karakterek (értsd: bunkók, tahók), csakhogy Charles Bukowski összetettebb jelenség volt annál, mint egy alkalmi munkáit cserélgető, rendzavarásért és ittas vezetésért rendszeresen letartóztatott, ideje nagy részét kocsmákban töltő, lovira járó férfi, aki kefél fűvel-fával, valamely különös oknál fogva írogat, szereti Brahmsot, novelláit szerkesztőségeknek postázza; egyszer majd csak leközlik.

Matt Dillon arcbőrét sok órai munkával pusztította ödémássá egy fáradhatatlan sminkes, de a színész teste ide nem illően tökéletes. Bár több szex-jelenet van, egyszer nem mutatják teljesen meztelenül. Ha leveszi a pólóját, máris lelepleztük a kidolgozott hasizmokat. Föltolult bennem a kérdés, látott már Bent Hamer alkoholistát? Esetleg Bukowski fotóját? 

A testét féltő Dillon nem más, mint egy enervált lumpen, akinek váratlanul olyan jó gondolatai támadnak, hogy a félálomból fölkapjuk fejünket.  A szellemes, bölcs mondatok narrátora Matt Dillon, ilyenkor a magyar fölirat dőlt betűre vált, és kimazsolázott részleteket hallunk Bukowski bizonyos műveiből – melyeknek néhol semmi közük a jelenethez. (Kedvenceim: az „Elképesztő, milyen bőszen ragaszkodunk a gyötrelmünkhöz.”, és „A semmirekellő férfiak a legjobb szeretők” - állítások, majd ezek kifejtése.)

A romlás virágai

A Bukowski-adaptációk természetszerűleg a férfi-főszereplőn állnak vagy buknak. Így van ez minden idők egyik Marco Ferreri-filmjével, az 1981-es Tales of ordinary madness-szel (Bikácsy Gergely fordításában: A mindennapi őrület krónikája), és Barbet Schroeder méltatott munkája, a Barfly esetében. Ferreri művének rész-kudarca nyilvánvalóan Ben Gazzara, a Barfly sikere pedig nagyban Mickey Rourke-é, akinek többek szerint ez a legfontosabb szerepe. (A Ferreri-munkában Ornella Muti alakította a prostituáltat. Rourke partnere Faye Dunaway.) Gyanítom, a wellness-, szépségipar hadjáratának bőszen ellenálló Rourke-t ma is meggondolatlanság volna kirúgni egy Bukowski-film castingjáról.

Befordulni a kocsmába, majd kijönni mint ÍRÓ-KÖLTŐ

Hamernél két nő kering Chinaski körül: a „se veled-se nélküled” viszonyban vergődő, alkoholista-nimfomán Jan (Lily Taylor), és egy-két kósza numera erejéig az elegáns, spleenes prostituált, Laura (Marisa Tomei). A norvég rendezőnél egyik kapcsolatnak sincs tétje; Taylornak a - nem éppen hízelgő – szerepkör a specialitása lett, rutinból hozza, Tomei – aki legtöbbször „csupán” gyönyörű - ugyanakkor remekel.

Bent Hamer teljességgel kudarcos, vak rajongástól fűtött, produkciója tovább erősíti a hazug zseni-kultusz egyik legnagyobb téveszméjét, amely nagyjából Verlaine és Rimbaud megjelenésétől tartja magát kitartóan. Tehát nem igaz, hogy az alkohol – és a tudatmódosító szerek – mint „teremtő erő” mítoszát a huszadik századi amerikai író-géniuszoktól (így Hemingway, Fitzgerald, vagy olyan poéták, mint Dylan Thomas) keltezzük. A mítosz lényege: befordulni a kocsmába, majd kijönni mint ÍRÓ-KÖLTŐ. A sokak számára önigazolást jelentő állítás igazságtartalmát vizsgálandó, forduljunk Stephen King, egykori alkohol- és drogfüggőhöz: „Hemingway és Fitzgerald nem azért ittak, mert kreatívok, elidegenedettek vagy erkölcsileg gyengék lettek volna. Azért ittak, mert úgy voltak bedrótozva, hogy alkeszek legyenek. Az alkotókészséggel megáldott embereknek valószínűleg nagyobb kockázatot jelent az alkoholizmus, a drogfüggőség, mint azoknak, akik másféle munkát végeznek, na és akkor mi van? Eléggé hasonlítunk, amikor a porcelánisten előtt térdelünk.” (Stephen King: Az írásról)

Bent Hamer – a hollywoodi mintát követve – a páratlan angol színésznő, Katrin Cartlidge emlékének ajánlja filmjét. Mike Leigh és Lars Von Trier hajdani alkotótársa negyvenegy évesen, tüdőgyulladásban, vérmérgezésben hunyt el. 

Nem tudom miért, hogy a hazugságokat mindig halottaknak ajánlják.