Volver

Mamma La Mancha

Bemutató: 2006. szeptember 7.

Mottó:
„Anya, anya/ebben a sivatagban,/miért hagytál itt, ebben a sivatagban?… /Persze, persze, a feledés, az elmulás -/ de hol is hagytam abba? -/ mégis élek,/ mégis nehéz, anya, mégis nehéz.”
 (Pilinszky János: Mégis nehéz)

Éber pillanatainkban tudjuk, nincs ostobább kérdés annál, mint ami úgy kezdődik: „De mi lenne – lett volna –  HA…?” Mégis  – talán épp’ ezért – e körül keringünk leginkább, legtovább. Nincs csábítóbb a reménytelen(ség)nél; követelni a visszahozhatatlant, helyretolni a kizökkent világot, rendet parancsolni a káoszban, esdekelni a megbocsátásért. Miközben nem szűnnek az árulások, bűnök, csalások, (ön)hazugságok, mocsokságok, tévedések, szaporodnak a ki nem mondott és/vagy gyáva mondatok, elhibázott érintések. Nem tanulunk.

Pedro Almodóvar Volver-e („Visszatérés”): altatódal romlott felnőtteknek – a „Le Grand” illúzióról. A refrén egyetlen, kétségbeesett üvöltés: „Gyere vissza! Ne hagyj itt, Mama!”

 

Sorsuk az Erő-lét

A spanyol alkotót – műveivel egyetemben – rég’ betaszítottuk a „Női Film(es)” kalodába, ám sosem éreztem nagyobb késztetést arra, hogy kiszabadítsam onnan, mint most. Ugyanis a halál tényének el nem fogadása – azaz: a halálfélelem – nemektől, szexuális identitástól független érzés. Ezt írta-dolgozta ki magából Almodóvar – a megnyugvás reményében. A Volver (avagy: Mindent anyámról’2) heroinái – megteremtőjükkel ellentétben – farkasszemet néznek a Halállal. Légyen szó - halottnak hitt -  anyjukról; nagynénjükről; egy, a konyhában, saját vérében fekvő férfihulláról; vagy – a rákbeteg Augustina esetében - a közelgő halálról.

A választott műfaj, a komikus elemekkel, groteszkkel vegyített grand guignol, kétségtelenné teszi: itt most halálosan komoly dolgokról van szó. (Hisz’ humorral álcázzuk a félelmünket.) Ráadásul a grand guignol (rémdráma) zsánere eredendően magában hordozza a „vásári” jelleget. (A Guignol a commedia dell’arte bábfigurája, ő a francia Paprika Jancsi, vagy a frank John Punch.)

Amennyire eleven hús-vér karakterek a direktor-forgatókönyvírói hősnői (a Raimunda-Sola nővérek; Raimunda kamaszlánya, Paula; Paula nagynéni; Augustina; a testvérpár édesanyja, Irene; és egyáltalán, a vásznon ragyogó fehérnép), annyira nincsenek az opusban élő férfiak. Utóbbi, mondhatni, így rendeződött (sic!): az egyik hímet – kurta jelenete után – mirelit-formában szerepelteti Almodóvar, a másikat sebesen elköltözteti a városból. Férfiemberről – rajtuk kívül – csak beszélnek a nők, de abban sincs köszönet. Solát elhagyta – kurvapecér - férje, a nővérek apja pedig olyan volt, mint a bagzó macska - Augustina anyjával csalta a nejét, a falu tudtával.

Így a nők végzik a legkevésbé sem jó mulatság, de „férfimunkát”: ásnak, gödröt temetnek, furgont vezetnek, rakodómunkásként cihelődnek. Mindemellett, kiválóan teljesítenek a „klasszikus”, női feladatok frontján: cselszövés, manipuláció, bűnnyom-eltakarítás, ebéd- és vacsorakészítés több mint. harminc főnek, betegápolás, sírgondozás, és a többi. Szeretkezni azonban – ezek után?! -- nem áll módjukban. A Volver szerelemtől megfosztott amazonjait kényszeres cselekvés hajtja, úgy élnek meg minden napot, mintha az volna az utolsó. Olybá tűnik, nem tesznek mást, mint hogy (évtizedek múltán is) a férfiak szennyesét mossák – ám az ő kezük sem marad tiszta. Amikor az illegális fodrász Sole úgy dönt, orosz koldusnak lódítja a lakásában rejtegetett, halálból „visszatérő” – édesanyját, elhangzik egy mondat: [azért legyen orosz], mert „ők olyanok, mint mi.” Almodóvar asszonyai, valóban – ideje észrevenni - mint a Nagy Orosz irodalmi hősnők. Sorsuk az Erő-lét.

(La) Belissima

Almodóvar műve – bár kevéssé olyan egyértelműen, mint a Rossz nevelésben -: film a filmben. A bravúr egy archív felvétel – és nem a Raimunda kitűnő főztjét faló filmes stáb. A Volverben rövid időre föltűnik Anna Magnani, Luchino Visconti 1951-es, (La) Belissimá-jából.  Maddalena Cecconi (Magnani) ún. „showbiz-mama”; megátalkodott anyatigris, aki mindenáron filmcsillagot akar faragni Maria lányából, kitörni vágyva a nyomorból, menekülni az őt rendszeresen bántalmazó férj elől. Raimunda (Penélope Cruz) és édesanyja, Irene (Carmen Maura) sorsa szembetűnő hasonlóságot mutat a „Gyönyörű” Cecconi – és lánya – élettragédiájával. Túl a testi sértésen, szexuális zaklatáson: Raimunda -  anyja támogatásával – gyerekkorában énekversenyeken diadalmaskodott, ám az álmok szertefoszlottak. (Anna Magnani – egyébiránt – a Mamma Róma okán is méltán nevezhető Anya-ikonnak.)

A Volver szerelemtől megfosztott amazonjait kényszeres cselekvés hajtja

Esterházy A szív segédigéiben: „Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem.”  A La Mancha-i asszonyok hisznek a túlvilágról visszatérő halottakban – akik a Volverben betegeket ápolnak. Szeretik a halált.  A falu szülötte, Almodóvar nem hisz a szellemekben, irtózik a végtől, és – eufemizmussal – nem is misztifikál. Raimunda szó szerint megérzi (halott) édesanyja jelenlétét nővére lakásában: a mama ugyanis hatalmasakat szellentett. Ha testről van szó, a filmmágus öli az illúziót. Egyébként is, van-e kijózanítóbb, mégis felemelőbb állítás, mint hogy ha majd eljön az idő, rég’ eltávozott szerettünk segít át a halálba - úgyis otthonosan mozog már a túlvilágon. Milyen praktikus! 

Pedro Almodóvar bámulatos aprólékossággal végiggondolt – ám korántsem kimódolt - munkája a lelkiismeret-furdalás, a szép remények, a félelmek filmje. Ordít belőle a rendcsinálási szándék. A Volverben a könyörtelen tisztázás vágya, a józanság – már-már „hidegvér” – ejt ámulatba, miközben ott benn, kétségtelen, meghasad a szív. Ez a melankolikus, szakrális opus azonban - legalább – két kiábrándító állítást rejt magában. Egyfelől, noha a szenvedély intenzitása mit sem csökkent, annak iránya (vagy: tárgya) megváltozott. (A nők - férfiakat kitüntető - hurrikánként pusztító szenvedélye helyett: anya-gyermek (és fordítva) iránti, feltétel nélküli szeretet.) Másrész, Almodóvar erős fenntartással fogadja, hogy dolgainkat – itt a Földön, még életünkben - rendezni vagyunk képesek.
 
Wittgenstein vallotta: „Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.” A Volver húsba vágóan őszinte, egyenes beszéd.