Nyom nélkül: Bódy Gábor

Ez? Tévében?

Akkor a magyar médiakritika hagyományához híven, és precíz, megsemmisítő stílusában kezdjük a negatívumokkal. A műsorvezető sminkje túl harsány volt. A ruhája meg a mögé vetített blue boxszal harmonizálva úgy nézett ki, mintha egy büntetését töltő rab konferálta volna végig műsort (hát igen, a fekete-fehér csíkos kosztüm hajlamos ilyen hatást kelteni). A néha felcsendülő suspense zene kifejezetten gáz, egy oknyomozó műsorban pláne. Hollywood Hitchcocktól nyúlta, a média Hollywoodtól - de sajnos Hitchcocknál működött utoljára. Tehát több invenciót a zenei aláfestésnél! Biztos akadna még fikázni való, sőt a műsort földbe lehetne döngölni az értelmiségi-éthosz magasáról (bulvár!, szenzációhajhász!, hogyjönnekőkahhozhogyerrőlműsort!) éppúgy, mint zsurnaliszta becsületből (dicsérni? soha!). De sajnos kénytelenek vagyunk letérni a honi médiakritika kitaposott ösvényéről, mert most, ne is olvassanak tovább, dicsérni fogunk.  

A műsornak volt íve. Felvezetése, részletező közeprésze és szépen kitartott - bár aztán nagyon hirtelen elharapott - vége. A készítők végre nem saját prekoncepcióikat akarták alátámasztani (vagy ami még rosszabb: a néző - a "paraszt" a PR-menedzseri szlengben - prekoncepciói alá adni lovat), hanem hagyták, hogy a megszólaltatott beszélők és a téma diktálja az ritmust. Legalábbis így látszott - de ahhoz, hogy így látsszon, profi szerkesztői és riporteri meló kell. Pont.

Bódy Gábor 1985 október 24-én öngyilkos lett. Három egészestés nagyjátékfilm maradt utána, kisfilmek, klippek, forgatókönyvek és írások (Bódy Gábor életművéről olvasson itt!). Bódy a magyar kultúrpolitika kivételezettje volt - pénz a filmekre, lehetőség a rendezésre - és a rendszer, vagy valamely diabolikus hatalom, vagy önmaga áldozata. Besúgó és nagy művész. Kivételes tehetség, mágikus személyiség, a magyar - és egyetemes - filmtörténet egyik legnagyobb alakja. És ez kiderült Máté Krisztina műsorából is. Sőt, az is kiderült, hogy a Bódy-problémáról még egy kereskedelmi televízióban is lehet érvényes módon beszélni. Az viszont már egyszerre tragikus és nevetésre ingerlő, hogy úgy tűnik, csak ott.

Ez természetesen nem a műsort minősíti, amely  - nem lehet elégszer hangsúlyozni - valóban korrekt munka volt. A kötelező műsorvezetői - bombasztokat sem nélkülöző (ez egy ilyen műfaj, bocs) - felvezetés után jött a részletező bemutatás: kiről is van szó és miért. A műsorvezetői narráció pontos és informatív volt, a megszólaltatott kollégák, barátok személyes nyilatkozatai pedig jó ritmusban illeszkedtek a tényszerű információkhoz. A Bódyról készült, szeriálisan visszatérő archív felvételek is a helyükön voltak: a szavakban létező személy, akiről szó van, saját maga is megjelenik. Akkor és ott, amikor emészteni, feldolgozni kell a kapott infókat és benyomásokat. Archív felvételből többet is el bírtunk volna viselni, mint ahogy filmrészletből is: mindazonáltal a bevágott Psyché-snittek jól illusztrálták Bódy különleges tehetségét. A műsor ritkán zökkent ki (néhány oda nem illő riportalany: pl. a néni, aki abban a lakásban lakik most, amiben Bódy öngyilkos lett. Harmadik típusú találkozások, hm?), és meglepő módon képileg, atmoszférájában is egységes volt. Ha valaki erre azt mondja, hogy mindaz, amit fölsoroltunk "az alap, a minimum egy riportműsornál", akkor mélyen egyetértünk vele. Aztán felszólítjuk, hogy nézzen pár napig magyar (állami vagy kereskedelmi) televíziót. De meg fog lepődni.

A beszélők és a téma diktál. Máté Krisztina

Szintén a szerkesztőt (akinek sajnos nem tudjuk a nevét, mert a stáblista - ha van - olvashatatlanul száguld tova a magyar kereskedelmi műsorok után) fényezi a remekül összeszedett nyilatkozó-gárda. Az pedig a - szintén névtelen - riportert, hogy ezek az emberek mondtak is valamit. Durst György, Koltai Lajos vagy éppen Tarr Béla a nyilatkozói rutinjukon túl is képesek voltak valami személyeset átadni arról, hogy mit jelentett számukra Bódy és furcsa halála. De éppígy említhető volna Gazsi Zoltán (operatőr) vagy Grandpierre Attila (zenész, csillagász, a Kutya éji dala egyik főszereplője), Vészi János (rendező), Völgyi Vera (színész), Bonta Zoltán (Bódy rendezőasszisztense) és a többiek. Ritka volt az olyan megszólaló a műsorban, aki közhelyeket pufogtatott volna. És ez - a megszólalókon kívül - a riportert dícséri, aki képen kívüli kérdéseivel képes volt kihúzni a legszemélyesebbet ezekből az emberekből.

A voltaképpeni téma - Bódy halálának körülményei - helyett sokkal többet kaptunk. Korrekt bemutatást egy személyiségről, aki vitákat gerjesztett, nagy műveket hozott létre és furcsa halállal távozott. A Bódyt öngyilkosságba kergető illetékes elvtársaknak - akikről a műsor végén Csaplár Vilmos író még elejti, hogy "mindegyik itt van és sunyít" - hosszú és boldog életet kívánunk, utána pedig kellemes vakációt azon a nagyon, nagyon forró helyen, ahol már várják őket. De ez most mellékszál (médiakritikában vagyunk!).

A lényeg: Hétfő este láthattunk egy korrekt, szakmailag tisztességes, profi műsort a tv2-n. Lehet csodálkozni.