A tartótiszt: Kitartó szolgálat
Kritika
Egy egykori tartótiszt történetén át a megint és mindig mély Varga Ágota az evidens történelmi tanulságok mellett a hatalomnak való aggálytalan felkínálkozás veszélyeire is felhívja a figyelmet.
Varga ezt megelőző dokumentumfilmje, a 2009-es Aczél épp így, csak a visszaemlékezésekre hagyatkozva (amelyek természetesen a szerkesztés által tükröztek valamiféle értékítéletet) volt képes megvilágítani a hatalom „élhetően elviselhetetlen” működését a kultúra, a film területén, s éreztetni ennek kihatását egészen a jelenidőig. A tartótiszt nem ennyire kerek történet, aminek több oka is van, inkább azt érezteti, hogy egy történet elején járunk, ami 23-24 évvel a rendszerváltás után eléggé elszomorító. Egy történet elején járunk a megértésben – az ítéletek gyártásában már eléggé sztahanovista munkát végeztünk (nem is csoda, hogy az Aczélnak nem volt számottevő társadalmi-közéleti visszhangja).
A tartótiszt főszereplője egy egykori tartótiszt – ők jelentették a közvetlen kapcsot a pártállami hatalom (belügyi szerve) és a beszervezett-bezsarolt ügynökök között. Ők szerveztek-zsaroltak, majd instruálták az ügynököket, miről akarnak tudni, illetőleg tartották kézben őket, hogy ne akarjanak-tudjanak kilépni az ügynöki szerepből, és a jelentéseket is ők vették át, értékelték. Tartótisztünk vallási vonalon működött, és csinált karriert – a rendszerváltáskor már elég magas pozícióban állt. Amely rendszerváltás után ő maga döntött úgy, hogy lezárja a munkáját, kilép, és most is ő döntött úgy, beszélni fog életéről, és személyesen látogat meg három egykori egyházi megfigyeltet.
A tartótiszt először a munkájáról beszél a kamerának, és rengeteg dolog marad homályban, csak az utalás szintjén, ami azért jól mutatja, milyen kényes terület ez még ma is, mennyi érdek sérülhet, és akkor még csak egy amúgy elég jól feltárt és dokumentált terület, az egyházi elhárítás tartótisztjét hallgattuk meg, pártok, egykori üzletemberek és tisztjeik még sehol nincsenek. Emberünk hasonlóképp beszél, mint a Bűn és büntetlenség Biszku Bélája (akit azonban a készítők elsődlegesen szembesíteni akartak, nem megérteni): elmondja a pártállam érdekeinek megfelelő olvasatot. És ezzel nehéz vitatkozni: aki hisz egy ideológiában, és meg akarja védeni az érdekeit, nem fog válogatni az eszközeiben, ha veszélyt lát, vagy láttatnak vele. Ezzel lehet nem egyet érteni (ahogy egyetlen hatalom egyetlen immorális döntésével sem), de nehéz lenne érthetetlennek minősíteni. Ez nem von le semmit azoknak a cselekedeteknek az értékéből, amit pl. a rendszerváltás idején mondjuk egy Végvári őrnagy tett (Duna-gate), de utalhatunk több, technikailag árulásnak, kötelezettség-, esküszegésnek minősülő szivárogtatásra, melyeknél a lelkiismeret erősebbnek bizonyult a szakmai eskünél (és a félelemnél). Ugyanakkor a tartótiszt döntése, miszerint kész dokumentumfilmben beszélni a munkájáról, illetve találkozni az egykori megfigyeltekkel, mutat valamiféle készséget a szembenézésre, a felülvizsgálatra.
Mert végül is a kérdés számára az is, ami annyi mindenkinek kínzó, zavaró, végső soron egzisztenciális válságot okozó kérdés kellene legyen: a rendszerváltás előtt egy immorális-illegitim hatalmi oldal szolgálatában éltem le az életem, annak érdekeit szolgálta a munkám, sőt – ő mint tartótiszt – életeket tettem tönkre, sorsokon változtattam. Hogy bírom én ezt elviselni? Mit kell-lehet tennem ilyenkor?
A tartótiszt tehát mint az állampárt és annak ideológiájának őre megy találkozni három egykori megfigyelttel. Akik érezhető ellenérzésekkel, de különböző viszonyulással állnak a találkozások elébe. Az első találkozás vége valamiféle bocsánatkérés, illetve megbocsátás, a második is a keresztény megértés jegyében zajlik (azzal a hihetetlen-abszurd pillanattal megspékelve, amikor a búcsúzó egykori tartótiszt még tesz egy gesztust, és felkínálja szolgálatait „ha valami probléma lenne”, amely kissé ügyetlen udvariasság hallatán az egykori győri bencés gimnáziumi igazgató szemében egy pillanatra a rettegés és meghökkenés jelenik meg, majd valahogy átfogalmazza-tisztázza a felkérést – akaratlanul is egy pillanatra látható volt az egykori felállás), míg a harmadik találkozón az időközben püspökké váló egykori megfigyelt hajlik leginkább a szembesítésre, az erkölcsi ítélet kimondására, és itt érződik leginkább az egymás mellett elbeszélés érzése.
De azt nem lehet mondani, hogy a tartótisztet ne érintené meg mindaz, amit hall. A beszélgetések után be is vallja, megváltozott a viszonya egykori munkájához, azt immár „felesleges”-nek véli. És ha nem is tűnik mindez túl katartikusnak, mégsem olyan szimpla ez a szó. Elvégre a tartótisztnek életének aktív éveire, konkrétan munkájára kellett (önmagától vezérelve) azt kijelenteni, hogy felesleges volt. Azaz értéktelen. Ami nyilván nem változtat azok sorsán, akik e munka miatt lettek öngyilkosok, váltak meghasonlott, megtört emberré (sok kifejezetten tehetséges ember ment tönkre az ügynöki sorsba zárva, de persze a kár, a tragédia mércéje nem a tehetségesség). De mégis ez az ember vállalta azt, hogy megkockáztatja a személyiségének alapjait is érintő változást. És ez legalábbis tiszteletet érdemel.
Varga Ágota sok kérdést nem tisztáz, sok talányos mondatot hagy, ami amellett, hogy felerősíti azt az érzést, miszerint egy múltmegismerő folyamat elején járunk, a nézői gondolkodást is működésbe hozza. Ez pedig sokkal fontosabb, mint bármilyen szembesítési vagy elszámoltató szándék. Ez véd meg ugyanis attól, hogy nehogy megint reflektálatlanul és elvakultan hatalmi szándékok védelmezői szerepébe helyezzük magunkat, amely után aztán – minimum – egy életet munkájára mondhatjuk ki az ítéletet. A tartótiszt általánosabb üzenete épp ez: ne hagyd, hogy kihasználjon a hatalom, gondolkodj, nehogy aztán a tükörbe kelljen magyarázkodnod.
A tartótiszt című filmet az Uránia moziban lehet megnézni
