Álmodozók

Na, látom kezd radikalizálódni a fórum. :))
Pedig már kezdtem aggódni.
De azért ez egy kicsit MÉG NEKEM IS meredek.
Hatvannyolc nem volt "balos"? 2006-ban meg (68ccal és 56al összemérhető) forradalom lett volna MO-n?
Persze jó lett volna, de hát nem volt... :(

Bár azt mondjuk nem tagadom, hogy ha a párizsi egytemistáknak átlag olyan életkörülményeik, lehetőségeik lennének, mint a budapestiekenek, nem sok macskakő maradna az utcán. :)

Mellesleg Bertoluccit nem különösebben kedvelem, az első néhány filmje jó, a többi szerintem nyál meg manír.

Az előttem szólókra reagálva elmondom, hogy az első hozzászóló, majmóca, rendkívül figyelemreméltó leleteket szedett össze a Vásott kölykök-től, A kiválasztott-on keresztül, egészen az Utas és holdvilág-ig, meglátásai a textúráját illetően kitűnőek! De azzal a megállapításával, hogy a rendező újabb klasszikust alkotott, már nem tudok egyetérteni. Ezért egyébkén a másik hozzászóló, efrijefeg, azon véleményével már egyet tudok érteni, hogy Bertolucci nem alkotott klasszikust, sőt, teljesen jogos – a felháborodás és – a kérdés, hogy mit akart Bertolucci ezzel a filmmel most?

Hogy mit akart a rendező arról van véleményem. Ezzel kapcsolatban alább itt közlöm a saját üzenetemet, ill. kommentemet.:


Két forradalomról egy film kapcsán


Bernardo Bertolucci: Álmodozók, 2004-es film, a ’68-as diákzavargásokól.

2008 októberében, az 1956-os forradalom ötvenkettedik évfordulójának alkalmából tűzték a magyar királyi televízió műsorára Bernardo Bertolucci az ifjúsági forradalomról szóló Álmodozók című filmjét. [Ha a filmet az 1968-as események 40. évfordulójára szerették volna vetíteni, akkor 2008 májusában, tavasszal kellett volna bemutatni – de nem így történt. Tehát ezt nekünk, ’56 évfordulójára szánták. – Ami máris egy jó adag gusztustalanságra vall.] Miután a filmet megnéztük, az embernek az alábbi gondolatai támadtak.

A film kapcsán az 1968-as ifjúsági forradalom összehasonlítható a jelenleg Magyarországon zajló, vagy inkább fű alatt lappangó eseményekkel. Ha elvégezzük az összehasonlítást, kiderül, hogy a mostani (2008-as, 2006-os) magyarországi események éppen az ellentettjei az 1968-as franciaországi eseményeknek.

Tanulságok:

1. A párizsi ifjúsági forradalom egy kulturális (ifjúsági) elégedetlenségből született; a fennálló hatalommal, de főleg az össz-társadalommal szemben nyomban agresszív és erőszakos volt (a tüntetők például minden szíre-szóra köveket dobáltak, gyújtogattak); a hatalom a tömegbe lövetett, és viszonylag rövid idő alatt elfojtotta a forradalmat; – viszont a hatalom ezt követően önnön erőszakossága láttán megrendült (megrémült önmagától), és azonnal visszakozott, komoly és értelmes reformokat vezettek be, és hajtottak végre, és valódi változás született; a kormány megbukott (a forradalom hatására az egész társadalomban átalakulás zajlott, az emberek magukba szálltak, és a kultúra mindenképpen átformálódott).

2. Ezzel szemben a magyarországi 2006-os kormányellenes forradalmi események úgy kezdődtek, hogy a hatalom (Gyurcsány) hazudott a népnek, a társadalom egészének; még mielőtt a tiltakozások elindultak volna, a kormány drasztikus reformokat hirdetett; a békés és (a ’68-as diákzavargásokhoz képest) erőszakmentesnek mondható tüntetéseket, melyeken világos követeléseket fogalmazott meg a nép, (Gyurcsány és bandája, az MSZP-SZDSZ) tömegbelövetéssel viszonozta (szemkilövetés); majd az események után a hatalom semmit sem tanult, sőt még a saját maga szemében önigazolást is nyert; változások pedig egyáltalán nem történtek; a kormány maradt a helyén, ami egyébként a világon mindenhol lehetetlen lett volna, hogy így történjen. (A társadalom végletesen meghasadt, nem nézett szembe a tényekkel, és a forradalom eltipratásának helyén mai napig tartó súlyos erkölcsi és bizalmi válság maradt, nyakában egy lappangó, be nem teljesedett forradalommal.)

Következmények:

Látható, hogy a francia és a magyar történések között a legnagyobb különbség az, hogy az egyik nem hagyta a forradalom eredményeit veszendőbe menni, hanem megbecsülte az emberek ilyentén erőfeszítését; míg a másik semmibe vette az emberek akaratát és kizárólag saját hatalmának megtartásával van elfoglalva. Míg az első tehát humánus és demokratikus, a második embertelen és diktatórikus. Ehhez kétség nem fér. Az egyik hasznára van a népnek, a másik csak a kárára.

Az összehasonlítás másik különbsége: A ’68-as forradalom nem vörös (szocialista vagy kommunista) forradalom volt (hanem sokkal inkább rock forradalom); egy cseppnyi maoista színezete ugyan akadt a dolognak a maga idejében is, de a lenini eszmék, a szovjetek és a kommunisták nem szerepeltek benne.

Azt mondod, forradalmat akarsz. […]
Jól tudod, hogy mi mindannyian meg akarjuk változtatni a világot.
De ehhez elsősorban a gondolkozásodat szeretnénk megváltoztatni. […]
Azt mondod, minden rossznak a fennálló rendszer az oka.
Rendben, ezért forradalmat akarsz.
De ha a tüntetéseken a kínai Mao elnök képét cipeled,
emiatt sokan el fognak fordulni tőled.
Pedig tudnod kellene, hogy a forradalom sikerülni fog!

Ezt a The Beatles együttes énekelte 1968-as hanglemezén. A szám címe Revolution, és az ifjúsági forradalomra reagál. S méghozzá a rockzene eszközeivel teszi, mely akkor a legnépszerűbb stílusnak számított. A dalt 1968. május 30-án vették fel – tehát azon melegében.

Az akkori hangulatot a korabeli dokumentumokból lehet megállapítani. Az akkori jelszavak így hangzottak:

„Marxot nem fogyasztunk! / No consumiamo Marx.” (Luigi Nono)
„A túlzott nyomulással elszúrják a forradalmat, mert fölhergelik a hatóságokat a vörös zászlók lobogtatásával.” (John Lennon)

Tehát volt egy szűkebb felforgató csoport, melyet a szocialista országokból „dobtak át”, de ezeket a forradalom kerékkötőjének tartották, nem vették őket komolyan.

Bertolucci a filmrendező (aki éppúgy 1940-es születésű, mint a beatles-fiúk is) ezt eltévesztette. Mármint, hogy a bemutatott eseményekben a kommunista, szocialista, maoista, leninista stb. szerepet túl hangsúlyozta. Sajnálatos, hogy úgy volt érezhető, hogy szándékosan vitte ebbe a téves irányba a filmet. – Tudniillik többi filmjében is ehhez hasonló módon járt el (így például a Huszadik század című négy részes mozijában is). Állandóan a kommunisták szerepét lihegi túl, és arról álmodozik, hogy a szocik (komcsik) a múltban valami történelmi hőstettet hajtottak végre.

Úgy állítva be az eseményeket, mintha a valós történelmi események (az 1960-as, 1970-es években) a kommunista- más szóval szocialista- vagy vörös-ideológia mentén alakultak, szerveződtek volna. Holott ez nem csak túlzás, hanem hazugság is. Mert a valóságban a kommunistákkal és társaikkal (szocialistákkal és egyebekkel) szemben a világ egyik felén (keleten) tombolt a gyűlölet, az emberek mindennapjaiban jelen volt a vele kapcsolatos kiábrándultság; a világ másik felén (nyugaton) pedig elutasították, és úgy kezelték, mint ahogyan egy veszedelmes dolgot kezelni kell – óvatosak voltak.
Bertolucci sohasem élt a szocialista országokban tapasztalható diktatúrában; ő a demokráciában élt és alkotott – antidemokratikus, szűklátókörű, ostoba és lázító filmeket. De mindenképpen történelemhamisító filmeket.
Ennek oka, hogy ő maga is kommunista (szocialista) – ez látszik a Jancsó Miklóssal folytatott levelezésük dokumentumaiból, és egyéb híranyagokból.

Ezért fontos, hogy kimondjuk: a 2006-os magyar forradalom kommunista ellenes, demokratikus megmozdulás volt. – A magyar nép vívta szellemi harcát (az utcán és a fejekben – ahogyan egy forradalomban rendesen lenni szokott) a bertoluccik és gyúrcsányok ellen, a történelemhamisítók ellen, a ma is itt lévő, népnyúzó, egykori ifjú kommunisták hazugságai ellen stb.

Ez tehát ’68 és 2006 kimenetelének egyik legfőbb különbsége és a vele járó messze ható üzenete.


A FORRADALOM MINDIG A LEGMAGASABB TÁRSADALMI MEGNYILVÁNULÁS. NEM ÉRHET FEL HOZZÁ SEMMI EGYÉB RENDŰ ÉS RANGÚ EMBERI SZEREP ÉS JOGOSÍTVÁNY. – Ehhez természetesen nem egy hátrány, ha a forradalom el tudja kergetni a népsanyargató rendszer vezetőit, és ki tudja vívni, el tudja érni a kívánt társadalmi átalakulás szükséges változásait (mozzanatait).

Szeretem Bertoluccit, pedig kevés jó filmje van (legalábbis amit láttam). Így vagyok ezzel afilmmel is. Megnéztem, és nem volt rossz végignézni. De hiáányérzet az marad bőven. egyetértek azzal, hogy a páizsi diáklázadás itt díszlet, háttér. Mégis atörténelmi beleágyazottság az fontos. Csak nem az utcán folyik aforradalom, hanem a négy fal között. Emberi szinten, nekinagyítva a társadalomra. Bertolucci nem alkotott klasszikust szerintem(mit értünk egyáltalán ezen?). Én egy kicsit érthetetlenül álltama film végén. Bertoluccit mit akart ezzel a filmmel most? kicsit későn jött mozi nekem.

Kedves film.hu!
Gondoltam, küldök nektek egy kritikát az Álmodozókról, mert szerintem a film abszolúte nem arról szól, amiről a magyar bírálói írnak. Ha tetszik, szívesen írnék nektek. Egyetemista vagyok, negyedéves magyaros, elsőéves filmes.
Márványi Luca

Az emilemet feltüntettem a regisztrációnál, de most még egyszer: marvanyiluca@yahoo.com.
Örülnék neki, ha véleményeznétek az írásomat.


Testvérszerelem
Bertolucci: Álmodozók


Azt mondják, az öreg rendező nosztalgiázik. Visszaréved forradalmi múltjába, és ezúttal kívülről, enyhe iróniával kezeli fiatalkori önmagát. A mestert kellő tisztelettel kezelik persze, de azért ott bújkál a kritikák sorai között: egy kicsit talán már melankólikus az öreg, újraéli a '68-as párizsi diáklázadást, s hogy ne legyen ennyire explicit a "de jó is volt fiatalnak lenni" téma, ezúttal, ügyes trükkel egy párizsi lakásba zárt kisvilágból kifelé festi meg a tablót, míg odabenn a szexuális forradalom vívmányait próbálgatja három fiatal, némi intellektuális tudattágítással kísérve.
Szerintem ez nem igaz. Az Álmodozók hátterében éppúgy játszódhatna a II. Világháború, mint Júdás Makkabeus szabadságharca, vagy Amerika felfedezése. A '68-as diáklázadás csak díszlet, éppolyan remek, mint annak a bizonyos párizsi lakásnak sok apró részlete.
Emlékezünk-e még Jean Coctou könyvére, ami Vásott kölykök és Veszedelmes éden címmel is magyarra fordítottak? Nem tévedhetek nagyot, ha azt feltételezem, ez a munka ihlette Bertoluccit filmje elkészítésében. De hátrálhatunk egy keveset a világirodalom történetében, s meg is érkeztünk Thomas Mann A kiválasztott-jához, vagy egy novellájához, a Wählsung vér-hez. Ez utóbbinak hátterét Siegfried és Sieglinde története alkotja - ekkor már Wagnernél, vagy még régebben, valahol a germán mitológia őserdejében járunk. Vagy mondhatom azt is: Utas és holdvilág. Ulpius Tamás és Ulpius Éva neve, mielőtt egy kiadó bitorolni kezdte volna, megkésett, századelejien beteges, szívszórító szomorúságot szólaltatott meg mindenkiben, aki a könyvet olvasta. Mindegyik történet egy-egy testvérpárról szól, néha ikrekről, néha nem, de mindig egy fiúról és egy lányról, akik túlságosan szerették egymást. Összetartozásuk, egységük tudata gyermekkoruktól kezdve elkísérte őket, s a szexuális ébredés pillanatában már csak egymást láthatták, mint a vágy titokzatos tárgyát. Szükség van még egy harmadik szereplőre is. Valakire, akit a testvérek közel engednek magukhoz, elég közel ahhoz, hogy vonzásukba belezuhanhasson, de sohasem olyan közel, hogy személye valódi fontosságot nyerjen, mert a testvérek örök szerelmében minden harmadik felcserélhető. Ez a figura szenvedélyesen szereti megközelíthetetlen hőseinket, és addig, vagy még tovább szedegeti a morzsát kettejük bőven terített érzelmi asztaláról, míg rá nem jön, milyen szerepet játszott. Vele kell az olvasónak azonosulnia, így értheti meg, a viszont nem szeretett ember tragédiáján keresztül a testvérek önmagába zárt, megtörhetetlen egységet alkotó világát.
A filmben ez a figura Mathew, az amerikai diák. Kellően okos és érzékeny ahhoz, hogy felfogja, és végigjátssza a szerepét a testvérek rendezte drámában. Isa és Theo, az ikerpár folyton játszik. Először azt, hogy valódi, lázadó diákok, akiknek a mozi a mindene, később, hogy immáron Mathew-val hárman vannak, végül, eljátsszák, hogy forradalmárok, hogy molotov-koktéllal rohannak az ellenséges rendőrök elébe. Ha nem jövünk rá, hogy mindez csak felelőtlen szórakozás, sehogy sem érthetjük meg viselkedésüket. Szerb Antalnál a fiatalok színházat játszanak, Bertoluccinál persze mozit - mindkettő része, vagy metaforája mindenre kiterjedő élet-, vagy világ-játékuknak.
Így aztán ez a gyönyörű film tele lesz mozitörténeti utalásokkal. A klasszikus jeleneteket, amelyek szóba kerülnek közüttük, a rendező egyszerűen belevágja a filmbe - az eljárás kockázata, hogy végül szétesik a mű, metamozivá, filmről szóló filmmé válik, amit enyhe sértődöttséggel és értetlenséggel szemlélnek mindazok, akik nem ismerik (fel) az idézeteket. Ezt Bertolucci úgy igyekszik elkerülni, hogy szinte minden esetben felragasztja a cimkét, vagyis a filmben elmondják nekünk, hogy kinek melyik filmjéből láttunk néhány másodpercet. Ez se tökéletes megoldás, és néha pont az ellen hat, ami a film legnagyobb erénye - az a hatás, amivel a mozinézőt bevonják és bezárják ebbe a fülledt, kiélt és kiéletlen vágyakkal teli világba. A film képei már-már a stilizáltságig komponáltak, a főszereplők szépsége magával ragadó. Így éri el a rendező, hogy a kezdeti ellenérzés lassacskán elpárolog, végül megirigyeljük a testvérszeretőket. Így leszünk Mathew, így nézzük vele mindkettejükbe örökké szerelmesen, hogyan tűnnek el örökre a mi szegényes, hétköznapi életünkből a testvérek.
De kilépünk a moziból, s a friss levegőt szívni olyan, mintha mi is hetek óta bezárva élnénk egy egyre koszosabb, agyondohányozott lakásban, és ismét szeretni tudjuk átlagos érzéseinket.
Bertolucci újabb klasszikust alkotott.