Álmodozók
Forradalom a budoárban
Bemutató: 2004. október 7.
1-1 / 2
Bernardo Bertolucci 68-at idéző filmje a tavalyi velencei Mostrán igencsak felborzolta az olaszok kedélyeit, az interneten ádáz csetelés folyt az Álmodozók hívei és gyalázói között. A filmet hisztérikusan gyűlölő militánsok fő jelszava az volt: ez a 68 nem az a 68, Bertolucci meghamisítja a diákforradalom emlékét.
Sokkal bölcsebb, semmint első látásra látszik |
A zavarodottság mind a mai napig tart, mindmáig senki nem tartotta fontosnak, hogy helyre rakja bennünk annak az csodálatos-rémes, de mindenképpen sors és trendfordító évnek a világtörténetét. Nem könnyű persze, mert már ott és akkor több 68-értelmezés létezett. A szelíd amerikai virággyermekek, a papa mozija és a papa társadalma ellen lázadó párizsi diákok, meg az emberarcú szocializmust követelő prágaiak politikai hitvallása éppenséggel kölcsönösen érvénytelenítette egymást. „Hatvannyolc” tehát legalább három, de inkább hat vagy nyolc volt már akkor is. A 68-as Prágában történetesen épp azt a falat bontották, amit Párizsban építeni akartak.
Azóta a tényeket átértelmező, elcsúfító, megszépítő messzeség csak növelte a variációk számát. Az Álmodozók – Bertolucci varációja az egyik témára: a francia 68-ra. Könnyen fogyasztható film, nincsenek üresjáratai, franciásan könnyed és szellemes, magával sodor, akár egy jól elkapott dallam, egy percre nem érezzük benne az erőlködést, szóval olyasmi, amire mifelénk ritkán akad hozzáértő vállakozó, következésképpen nem is nagyon szeretjük és becsüljük, pedig sokkal bölcsebb, semmint első látásra látszik. Az Álmodozók nagyon is hiteles és érvényes 68-értelmezés, mert aki meséli, egy immár 63 éves „soixante-huitard”, aki azokban a forradalmas napokban maga is lázasan izzott a kor világmegváltónak hitt eszméitől. Az Álmodozók Bertolucci Így jöttemje a nemes lektűr álarcában. Ez egy őszinte film, és én mindent el is hiszek neki, mert úgy kezeli a múltat, ahogy egy politikai hátsó szándékoktól, nagyzolástól, önhittségtől mentes mesélőnek mesélnie és visszaemlékeznie illik a megélt történelemre: nem tagadja meg, de nem is idealizálja. Az Álmodozók – emiatt – ízig-vérig (ön)ironikus film.
Meg persze az alaphelyzete miatt is. Egy testvérpár (Isabelle és Theo), és újdonsült amerikai barátjuk (Matthew szintén a Sorbonne-ra jár), míg a szülők vidéken nyaralnak (az apai tekintély ellen dühödten lázadó Theo számára ott is a helyük, akár az átnevelésre falura küldött kínai értelmiségieké) bezárkóznak a tágas nagypolgári lakásba, és átmúlatják a sorsdöntő napokat, finom borokkal, erotikus játszadozással, sok-sok vitával filmekről (mindhárman filmbolondok, és ez nagyon jót tesz a filmnek, aki eddig nem volt moziőrült, most garantáltan elkárhozik) politikáról. Miközben odakint a párizsi diákok barikádokat emelnek, és Molotov-koktélt dobálnak Pompidou rendőreire. Ez bizony csak petting az élettel, meg a halállal. Forradalom a budoárban.
Csak petting az élettel, meg a halállal |
Az utcakő nem csak a proletáriátus fegyvere, hanem az értelmiségé is. Persze a képzeletben megforgatott és elhajított utcakő nem ugyanaz. De hát a 68-as franciák még mindig jobban jártak, nekünk csak a „sípoló macskakő” jutott.
- 1. Álmodozók
- 2. Álmodozók (szinopszis)
1-1 / 2
új hozzászólás
Hozzászólások
4-2 / 4
összes hozzászólás
2008. november 19. szerda, 00:27#4| Minovics
2008. november 18. kedd, 18:14#3| vascári
2004. október 28. csütörtök, 10:32#2| torolt felhasznalo