60. Cannes-i Filmfesztivál 2.

Kuba, a paradicsom

Én már attól is kiakadtam, amikor pár éve egy Edinburgh-i sajtótájékoztatón Oliver Stone Commandante című Fidel Castróról szóló dokumentumfilmje kapcsán nem győzött arról áradozni, milyen jó dolguk is van a kubaiaknak, hiszen ott „ingyenes az oktatás, az egészségügy és valóban esélyegyenlőség van mindenki számára”. Most pedig Michael Moore győzködi a közönséget Sicko című munkájában, a maga hatásvadász módján arról, hogy a kanadai egészségügy mennyivel jobb, mint az amerikai, de a brit még annál is jobb, a legjobb dolguk azonban mégiscsak a kubaiaknak van, akiknek minden ingyen van, és az embereknek egyenlő esélyük van a gyógyulásra, sőt mi több, ott mindig mindenki meg is gyógyul!

Michael Moore győzködi a közönséget a maga hatásvadász módján

Nem úgy Amerikában, ahol emberek válnak hajléktalanokká, mert másképp nem tudják fizetni a kórházi számláikat és a lakosság egy negyedére, a biztosítás hiányában, előbb-utóbb biztos halál vár. Brrrrr. Hátborzongató! Pedig biztosan van benne igazság, és valóban, a rendszer az Egyesült Államokban sem tökéletes, és ott is a nagypolitika és a nagyvállalatok önös üzleti érdekek uralnak mindent, de ez a fajta végletes elfogódottság a legtöbb józanul gondolkodó emberből, inkább csak ellenérzést vált ki. Ezek után már nem csodálkozom azon, hogy sokan Moore-t okolják Bush újraválasztásáért! (Köszi, Mr. Moore!)

Mindenesetre, ha az ember félre tudja tenni ellenérzéseit Moore filmjével kapcsolatban és csak a nézők meggyőzésére felsorakoztatott eszközökre koncentrál, akkor azt azért el kell ismerni, hogy a rendező a hatáselemek elképesztő arzenálját vonultatja fel. (Beleértve a Csillagok háborúja zenéjét, a komputer-grafikát, könnyező vagy elégedetten mosolygó interjúalanyokat… stb.) Szórakozni pedig inkább ezen a naiv hatásvadászaton lehet, és azon, hogy van, aki még így is komolyan veszi, amit Michael Moore mond. (Csak aztán, nehogy ennek is még egy Bush-terminus legyen a vége!)

A másik sokat emlegetett dokumentumfilm Barbet Schroeder, A terror ügyvédje (Terror’s Advocate) című filmje napjaink egyik leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb ügyvédjéről Jacques Verges-ről, a terroristák, mint Carlos a Sakál, náci háborús bűnösök, mint Klaus Barbie, diktátorok, mint Pol Pot, vagy Szaddam Husszein védőjéről szól. A film megpróbálja a legapróbb részletességgel rekonstruálni a történelmi és politikai eseményeket, valamint Verges személyes indíttatását arra, hogy az ’ördög ügyvédjének’ álljon.

Napjaink leghírhedtebb ügyvédje: Jacques Verges

Itt is van hatásos zenei aláfestés, archív filmes és játékfilmes bejátszások, rengeteg tény, adat és szereplő, visszaemlékezés a múltidézés minden elképzelhető eszközével. Sajnos azonban olyan gazdag az anyag és olyan aprólékos a bemutatása, hogy a néző hamar telítődik a történelmi tényekkel és eljut arra a pontra, hogy képtelen kellő figyelmet szentelni nekik. Így a két óra tizenöt perces dokumentumfilm képtelen odaszögezni a székhez az embert, még, ha a valóságfeltáró film alanya valóban napjaink egyik legizgalmasabb személyisége is, mert ugyan kit ne érdekelne, hogyan képes egy jogot tanult, a történelemben jártas ember olyanok védelmére szegődni, akiknek ennyi vér szárad a kezükön. Schroeder filmje azonban annyira elvész a részletekben, hogy képtelen igazából megválaszolni a kérdést, vagy ha meg is teszi, a közönség egy része akkorra már garantáltan alszik vagy elhagyta a vetítőtermet. Érdemesebb lett volna bízni a nézők intelligenciájában, a jó dokumentumfilm nem attól lesz hatásos, hogy megpróbálja beleverni az ember fejébe az üzenetet.

Minden hibájuk ellenére gyanítható, hogy A terror ügyvédje és a Sicko mai premierje után egy ideig még tőlük lesz zajos a Croisette, hisz mindkét rendező méhkasba nyúlt.