60. Cannes-i Filmfesztivál 4.

Beérett, letisztult művek

A jó bornak is kell a cégér, de főképp érési idő, ami a rendezőkre még inkább igaz, mint ahogy az is, hogy a szakmát igazán csak akkor lehet megtanulni, ha valaki gyakorolja azt. Az azonban, nem feltétlenül tesz jót az alkotóknak, ha italautomata módjára, a betáplált pénz elnyelése után gombnyomásra ontják magukból a filmeket, mint a dél-koreai rendező Kim Ki-duk. A dél-koreai filmgyártás kiemelkedő tehetségű, ám meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújtó filmrendezője 1996-ban jelentkezett első filmjével, amit az elmúlt tizenegy évben tizennégy (!!!) film követett, közöttük a Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz, vagy a Lopakodó lelkek , amelyek alapján bizton sorolható napjaink jelentős alkotói közé.

Levegő után kapkodó emberek Breath

Sajnos azonban, a tempó, amelyben a filmjeit készíti nem feltétlenül használ a minőségnek. Alapötletei, a költői ábrázolásmód, a képi metaforái és szimbólumainak csordultig telítettsége, minden filmjében fellelhetőek és rögtön felismerhetővé teszik alkotójának keze nyomát, ám mégsem mindig képesek olyan egésszé összeállni, mint a már említett filmekben. Az itt bemutatott Lélegzet (Soom/Breath) sokban emlékeztet a Lopakodó lelkekre, mert itt is szerelmi háromszög, pontosabban szerelmi háromszögek, távoli vágyakozás és megszállottság valamint szűk terekben és élethelyzetekben vergődő, fuldokló módjára levegő után kapkodó emberek keresik a boldogság röpke pillanatait, amely úgy élteti őket, mint a levegővétel. Csalódást nem okoz a Lélegzet, és jóval átgondoltabb, értékelhetőbb mű, mint a nemrég bemutatott Idő , de nem éri el a Lopakodó lelkek magaslatait.

Carlos Reygadas-t állítólag azzal utasították el a rendezői iskolából, hogy felvételi filmje alapján úgy találták, már nincs mit tanítani neki, a szakma a kisujjában van. Ezt első filmje a Japán, komoly technikai felkészültségével, be is bizonyította. Virtuozitása azonban kicsit olyannak tűnt számomra, mint a csodagyerek, amikor a szülei unszolására megpróbálja lenyűgözni a vendégeket, bemutatva minden produkciót, amit csak tud. Ahhoz azonban, hogy koncerttermeket, sportarénákat, filmszínházakat, és még ki tudja mi mindent megtöltő igazi sportoló, zenész vagy színész legyen belőle sok gyakorlásra, és érettségre kell szert tennie, hogy eszközkezelése biztosabbá váljon, és higgadtabban és rutinosabban álljon a legnagyobb kihívást jelentő feladatok elé is.

Csiszoltabb, kiforrottabb formanyelv Silent Light

Úgy látszik a mexikói rendező mostanra kezd csodagyerekből érettebb gondolkodású művésszé válni. Formanyelve csiszoltabbá, kiforrottabbá és sokkal letisztultabbá vált, anélkül, hogy veszített volna jellegzetességeiből. (Az eizenstein-i montázs, Kulesov kísérleteinek gyakorlati példája vagy Antonioni hatása fellelhető előző két filmjében és részben a legújabban is). A Csendes fény (Silent Light) nem csak formailag, de tartalmilag is visszafogottabb, ami a rendezőre oly jellemző provokáció és megdöbbentés helyett egy (főleg a Mennyei háború után) szemérmes és inkább az érzelmekre, mint a testiségre koncentráló szerelmi háromszöget mutat be. Ez utóbbi megint csak annak a bizonyítéka, hogy alkotója már nem érzi feltétlenül szükségesnek, hogy döbbenetkeltéssel és bravúroskodással hívja fel magára a figyelmet.

Míg Reygadas-nál egyértelműen tetten érhető a tudatossága és filmes műveltségének csillogtatása, addig Tarr Béla esetében ez sokkal ösztönösebbnek tűnik. Nem azt akarom mondani, hogy az ő filmje nem jól szerkesztett és tudatosan felépített képi világú, de kevésbé van ’túlintellektualizálva’.

Megosztotta a közönséget A londoni férfi

Ideérkezésem óta azzal nyaggatnak külföldi kollégáim, hogy láttam-e már a filmet, mondjak nekik valamit. (Tarr Bélának ugyanis, elsősorban az angolszász kritikusok között számos elkötelezett híve akad.) Le kellett szögeznem tehát, hogy nem láttam a filmet, nem beszéltem a rendezővel, nekem is annyira új volt az egész, mint nekik. Nos, mint várható volt A londoni férfi alaposan megosztotta a közönséget, ami részben talán annak is köszönhető, hogy túl sok szerencsétlenség és nehezítő körülmény késleltette az elkészültét és a Werkmeister harmóniák és a Sátántangó rendezője előtt igencsak magas a léc. (Ezt a bizonyos lécet, mellesleg éppen maga Tarr Béla tornázta így fel, főként az imént említett remekművekkel.) A londoni férfiban egy bűntettet szemlélhetünk, kívülről, egy kikötői őrtoronyból a történet hősével, a váltóőr Malouin-nel (Miroslav Krobot) együtt, aki  külső szemlélőből egykettőre az események részesévé, sőt mozgatójává válik. A könnyen szerzett pénz felcsillantja ugyan előtte a jobb és könnyebb élet lehetőségét, de nem tud kilépni önmagából. A vágy megvan benne egy másik életre, de az ehhez vezető gátlástalanság és lelkiismeretlenség hiányzik belőle. Az egyszerű történet, fekete-fehérben, hosszú beállításokkal és drámai képekkel bontakozik ki a maga lassú, nyugodt tempójában. Talán éppen ez lehet az oka, hogy igencsak megosztotta a közönséget, hiszen manapság ritkaság számba megy, ha valami nincs akciójelenetek tömkelegével telezsúfolva. Bár szerintem is elmarad a Werkmeister harmóniák zsenialitásától, mégis magával tudott ragadni sivár és sötét hangulatával. Csupán a hang volt zavaró számomra, a dialógusok intonációi csengtek idegenül, de feltételezem, ez tudatos művészi döntés lehetett. Sajnos Tilda Swinton magyar hangja messze elmaradt a színésznő jóval karakteresebb és ércesebb hangjától, így csak a különleges vonásainak és rövid ideig megcsodálható játékának örülhetünk.