Anders Thomas Jensen filmjei

Sturm und Drang

A Hullámtörés (Breaking the Waves) legutolsó beállítása számomra totál tönkrevágta az egyébként fantasztikus filmet. A fináléban az isteni akarat harangzúgás általi materializálódása érzelmileg teljesen hazavágott, igazi buldózer-katarzis volt, amit akkor éreztem, mikor meghallottam. Erre Von Trier az utolsó beállításban az arcunkba tol két gigantikus harangot, amelyek a sarkköri óceán felett, mint isten két hatalmas golyója, himbálóznak.

Én aztán nem vagyok a visszafogottság híve, az hótziher. De mikor több tényleg az a bizonyos több?

És mégis.

Anders Thomas Jensen, Európa egyik jelenlegi sztárrendezője általában a himbálózó isteni herezacskó visszafogottságáról indít, és onnan csak fokozza a motívumok operaiságát. Ennek ellenére, valahogy – mivel eszközeiben ennyire szimpatikusan direkt – nála ezt nem veszem rossz néven. Von Trier egy gátlástalan hatásvadász, aki az egója által szőtt művészköntösbe rejtőzik. Jensennek nincsenek ilyen álcái. Szimpatikusabb.

"Képes saját arculatot létrehozni" (Zöld hentesek)

Az ehelyütt tárgyalt első munkája, a Blinkende lygter (nálunk Gengszterek fogadója) a leghollywoodiasabb a három közül, dramaturgiájában, legtöbb megoldásában egyaránt. Hasonló volt a szintén Jensen által írt I Kina spiser di hunde, innen kellett Jensennek elszakadnia ahhoz, hogy későbbi munkáiban valami valóban sajátot tudjon felmutatni.
Ami nem jelenti azt hogy a Gengszterek fogadója ne lenne tele ötletekkel és eredetiséggel. Úgy épít a műfaji alapokra, hogy ezzel egyidejűleg képes a maga számára saját arculatot létrehozni.

A történet alapvetése poszt-Tarantino hipster: négy koppenhágai gengszter, akik az életükkel így vagy úgy, de mind elégedetlenek, a kínálkozó alkalmat kihasználva lenyúlják brutális főnökük négymillió koronáját. Túlságosan messzire nem jutnak vele, vidéken autókázva lerobbannak, és egy elhagyatott romfogadóban kötnek ki. Félreértések sorozata által a helyiek azt kezdik hinni róluk, hogy a siralmas állapotban leledző vendéglőt jöttek kipofozni, és vezérük, Torkild (Soren Pilmark Von Trier Birodalom sorozatából) rövid idő után úgy határoz, ez a renoválás nem is akkora hülyeség…

Na most a film alapötlete nem túlságosan eredeti: Kitano 1993-as Sonatine-je majdnem tökugyanerről szólt: rossz emberek megváltják testüket-lelküket egy másfajta környezettel és értékrendszerrel való sokkszerű konfrontációjuk által. Kitano filmje remekmű, míg Jensené „csak” szórakoztató műfaji katyvasz, ám annak első osztályú. Főleg miután lerakta az alapokat és el tudja lökni magát az elvárásoktól.

A filmben a legérdekesebbek a főhősök fleshbackjei, amelyek által ugyan kissé bárgyú-szájbarágós módon, ám mégis orvosi szintű precizitással ad Jensen látleletet pszichopatológiájuk gyökereiről. A többé-kevésbé realista film talajából ezek a visszaemlékezések szürreális csonkokként emelkednek ki, világuk álomszerű, történéseik nevetségesen eltúlzottak, olyannyira, hogy túlzásaik kétségbe vonják valódiságukat. Csakhogy: nem mind így emlékszünk-e vissza gyermekkorunk szépségeire/rettenetére? Jensen az összes figuráját szereti, legyenek bármekkora szörnyek: kiutat mutat nekik, és alibivel szolgál; senki sem eredendően rossz, mindenki a múltja áldozata – az almáiba belebarmult vagy éppen szeretetből brutálállat apjáé vagy az érzéketlen családjáé. It takes all sorts to make the world.

Megváltás és abnormalitás (Gengszterek fogadója)

A film legvége már az első öt percben kikövetkeztethető – nem azért mert vérrealista, hanem mert csak nem tud elszakadni a zsánerkliséktől --, és éppen emiatt nem mérhető például egy Sonatine-hez, amely konzekvensen végigviszi ezt a fajta történetet, és a már-már népi hőseit elkárhozásuk útján. A Gengszterek fogadója hepiendet rak mindenki ölébe, de ezen nem bosszankodik az ember, annyira esendőek, sebzetten emberiek a figurák, és kedvesen vicces a néha bizony mégiscsak hollófekete forgatókönyv. Meg egyáltalán, hogyan csalódhatna bárki is egy filmben, amelyben a felmentő sereg egy John Woo-ista, lassítottan lövöldöző féleszű vadász képében érkezik meg?

Megváltás és abnormalitás, ez a kettő jár kézenfogva Jensen ouvre-jében, és ha az egyik elbotlik, felsegíti a másik - bár a Zöld hentesekben (Gronne slagtere) a megváltás fekve marad. A három film közül ez az egyetlen, amelyik kifejezetten nem tetszett.

Mert olyan félszívvel van benne minden. A szinopszis itt sem eredeti, több tucat korábbi filmből köszön vissza, emlékezetes-extrém mérföldkövekből, mint a hongkongi Untold Story (1992) vagy az 1970-es Mad Butcher, amelyben Victor Buono (brrrr) turkált könyékig a vastagbélben. De a Sweeney Todd-filmeket is ide rokoníthatjuk némi erővel.

Na de milyen egzisztenciális felhanggal tudja Jensen ellátni ezt a sokat próbált sztorit? Az az igazság, hogy semmilyennel, pedig próbálkozik az istenadta, mert ha már dán film, kell beléje az ennui. De ezúttal túlságosan fantáziátlan a műfaji klisékkel való játék. Nincs hatás.

A címadó két zöld hentes két barát, Bjorne és Svend (Nikolaj Lie Kaas és Mads Mikkelsen). Jensen hűséges a színészeihez, és a színészek hűségesek őhozzá: mindhárom filmnek szinte teljesen azonos a szereplőgárdája, ami azért is nagy szerencse, mert kivétel nélkül embertelen tehetségesek, élükön Mikkelsennel, aki lehet, hogy jelenleg a legjobb európai filmszínész. Nem ismerek mindenkit.

Szóval, ezeknek a henteseknek van elég bajuk: önállósodni szeretnének, külön boltot, mert a főnökük, Holger (Ole Thestrup, mindhárom Jensen-filmben szenzációs, mint valami embernagyságú meztelencsiga) az agyukra megy. Sikerül is pénzt szerezniük, fizet a biztosító, mikor Bjorne elszánja magát, és kihúzatja ikertestvére, az évek óta kómában fekvő Aigil lélegeztetőgépének zsinórját. Ő vezette azt az autót a szülőkkel a hátsó ülésen , amely karambolozott, s ők bele is haltak a balesetbe.

Poszt-Tarantino hipster az alap (Gengszterek fogadója)

Az új bolt katasztrófának bizonyul. Vevő sehol, Holger elcsaklizza őket, aztán még van pofája bazsalyogva besomfordálni az új üzletbe. Sőt, még venne is valamit! Svend dühében az előtte való éjjel véletlenül a hűtőkamrába zárt villanyszerelő hullájának lábszár-húsából ad neki. A finom árunak pedig híre megy, és másnap már hosszú sor kígyózik a bolt előtt.

Eddig a műfaji rész, és ez tisztességes, de semmiképpen sem új, mint arra utaltam fentebb. Sőt, mondhatjuk, hogy lerágott csont. Jensen azzal igyekszik újat vinni bele, hogy csodamód életre kelti az agykárosult Aigilt, aki féleszű görög kórusként kezd keringeni a bolt és a figurák körül, megszemélyesítve azt a bizonyos potenciális megváltást, amin Jensen állandóan lovagol, nyergelné örökké, csak van egy kis bibi: az egy dolog, hogy eleve cinikus a film, de szereplőink olyannyira hidegek, olyannyira szociopaták, hogy amikor végre közeledni kezdenek Aigil felé – és ez a gesztus negálná addigi bűneiket --, nem hiszek nekik, nem hiszek a szeretetükben, nem hiszek az emberségükben.

Jensen összes filmje tisztességesen van fényképezve, szépen bevilágítva, plánolva stb., a Zöld hentesek azonban valahogy fantáziátlan a maga kihajtott profizmusában. Biztos nem így van, csak az emlékezet játszik velem, de mintha állandóan szemmagasságban, a vízszintes tengelyen mozogna a kamera. Semmi játék. A Kaméleonnál volt ugyanez az érzésem. Mint egy reklám. De nem film.

Tiszta szerencse, hogy az Ádám almái, az apropó, amely miatt ez a cikk íródott, sikerrel feledteti a hentesek hibáit. Mielőtt megnéztem volna, már kiváncsi voltam: milyen film lehet ez, hogy a XXII. Amszterdami Fantasztikusfilm-fesztivál ennek adta a Silver Scream-díjat, A faun labirintusát meg a porban hagyta? Jobb, mint Del Toro meséje? Nofene. Az amszterdamiak ráadásul közismerten kényesek a sci-fijeikre, horrorjaikra és fantasy-filmjeikre. Akkor ez az Ádám almái nem lehet valami utolsó.

Valóban. Ja, és figyeljünk: fantasztikusfilm-fesztiválon nyert nagydíjat, egyszóval Jensen most már nem is titkolja valódi szándékát, a realitástól való elügetését, olyan témák számba vételét, amelyeket sem tudomány, sem racionalitás nem vesz komolyan. Utóbbi az Ádám almái egyik tárgyalt problematikája is, bár nem az elsődleges.

A neonáci, áramvonalas fejű Adam (Ulrich Thomsen, a Gengszterek fogadójában is emlékezetes (és az Ópiumban is szereplő - a szerk.)) javító-nevelő kiruccanásra érkezik a börtönből a vidéki templomba. A pap (Mikkelsen alakítása a totális meggyőződés kisugárzásának mintapéldája) és Adam közt már az első pillanattól ellentét feszül – hogyan birkózhat meg intellektuálisan két olyan ember, akik alapvető értékeikben ennyire különböznek? Valóban létezik zsigeri gonoszság, vagy az emberi sötétség a körülmények hatása? Ivan, a pap igyekszik a vad birkát megtéríteni, ám ez a birka harap, és gyakran az ütőérre támad: Adam szép lassan ráébred, hogy ő csak egy újabb megpróbáltatása, amellyel Isten Ivan hitét igyekszik tesztelni. Jób könyve reloaded…

Cinizmus? Hit? (Ádám almái)

Ami a legszebb a filmben, hogy annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy Jensen minden létező direkt effektet bevet a figurák és a néző manipulálására (pl. villámok Isten haragja formájában, és ez még az egyik szubtilisebb példa), mégsem érezzük, hogy sunyi módon hatásvadász lenne – túlságosan nyilvánvalóak a szimbólumok. Nagyon komolyan hisz a mondanivalójában – még ha nem is értünk vele egyet, vagy más a hitrendszerünk stb. --, és ez az őszinteség tapintható. Egyesek cinizmust látnak ebben a filmben, én éppen az ellenkezőjét, az emberi jóságba vetett már-már tiszteletre méltó, korlátlan hitet.
Hogy a ló túlsó oldalára átesni szerencsés-e? Helyes-e? Nem túlzás-e? Hülyeség-e?

Kinél hogyan cseng le, az ilyesmi egyénfüggő.