Az X-Men történet
A képregényfilm győzedelmes mutációja
A tömegmédia több fronton zajló, a közönség kegyeiért vívott háborújában az egyik fegyvernem átütő sikere még korántsem garantálja valamely másik fegyvernem eredményességét. Ahhoz, hogy az X-Men a képregényolvasók hada mellett a mozinézők sokaságát is megnyerje, majd meg is tartsa dollármilliókban mérhető bizalmukat, vajmi kevés lett volna az eredeti sorozat pőre hírneve.
 |
| Vajmi kevés lett volna az eredeti sorozat pőre hírneve |
Az amerikai képregény ezüstkorát Stan Lee és Jack Kirby nyitották meg, akik kifogyhatatlannak tűnő képzelőerővel alkottak hosszú évtizedeken át. A 2000-es évek hollywoodi szuperhős-folyamának legnagyobb alakjai közül az X-Men, Pókember, Hulk, Daredevil, a Fantasztikus Négyes mind az ő szellemi gyermekeik. A fenti címek kivétel nélkül rengeteget változtak az idő múlásával, az 1963-ban debütált X-Men legendáriuma azonban a storyline szerteágazó mivolta és a főszereplők folyamatos mozgása miatt különösen nagy ívű evolúciót mutat. A Homo Sapiens fejlettségét meghaladó, velük együtt élő mutánsokról szóló sorozat az 1980-as években már a sokadik generációnál tartott, népszerűsége nőttön-nőtt, megjelentek a leágazó kiadványok, az 1990-es évek elejére pedig tovább izmosodtak a kereskedelmi mutatók, és a szerteágazó franchise filmes szempontból elképesztően csábító nyersanyaggá duzzadt.
Hogy a jól prosperáló képregények popularitását mily nehéz átváltani hasonlóan impozáns méretű hollywoodi bizniszre, arról legfőképpen a bukott produkciók nagy száma, valamint a kudarcok által kiváltott általános depresszió tanúskodik. Az élő szereplős Superman (1978) és Batman (1989) adaptációk sikerétől eltekintve ezekben az évtizedekben a szuperhősök csak animált formában tudtak működőképes mozgóképekké átlényegülni, a többiek sorra véreztek el a változatos nehézségek maratoni akadályversenyén. A 20th Century Fox 1994-ben, a sorozat sokadik kivirágzását követően szerezte meg az X-Men adaptációs jogait, a projekt megfelelő vágányra állítása azonban korántsem ment ostorcsapásszerű egyszerűséggel. Az első forgatókönyvet még Adrew Kevin Walker írta, a rendezői pozícióba pedig James Cameront kívánták ültetni, aki a képregény rajongójaként állítólag örömmel vállalta volna a megbízatást. A script kézről-kézre járt, számos író dolgozott a történeten (vászonkreditet végül csak David Hayter kapott), majd több direktorjelölt mérlegelését követően szerződtették a Közönséges bűnözőkkel befutott Bryan Singert. Az első csapó 1999 őszén csattant el, a 2000-ben bemutatott film pedig a nagy költségvetésű szuperhős-produkciók történetének nyárcsináló magányos fecskéjeként mind kritikai, mind bevételi oldalon szembeszökő eredményt fiadzott, és felnőttkorba léptette át a mindaddig B-kategóriás fércműveknek minősített műfajt.
 |
| Nem csupán elképesztő trükkökre képes képregényhősök |
Az X-Men sorozat máig kitartó sikerének kulcsfigurája Bryan Singer. A filmrendezőként is megfontolt, alapos gentleman képes volt harmonizálni a szerzői víziót a stúdió elvárásaival és a közönség igényeivel: elfogadta a nagy akciók és a látványos SFX jelentőségét, de amilyen profizmussal viseltetett a spectacular movie alapszabályai iránt, legalább olyan érzékenységgel juttatta érvényre a klasszikus történetmesélés hagyományait. Miként a Közönséges bűnözők esetében, ez alkalommal is különösen nagy hangsúlyt fektetett a megfelelő színészgárda összeboronálására: egyaránt felkért veterán Shakespeare-színészeket (Patrick Stewart, Ian McKellen) és karakteres ifjú talentumokat (Halle Berry, Anna Paquin, Hugh Jackman), valamint rutinos és csodaszép, a hollywoodi fősodor által el nem koptatott színésznőket (Famke Janssen, Rebecca-Romijn Stamos).
A szereplőket nem csupán elképesztő trükkökre képes képregényhősökként, hanem önálló személyiségekként kezelte, így a film cselekménye korántsem ímmel-ámmal levezényelt közjátékok által összekapcsolt akciószekvenciák tobzódása, hanem valódi történetfolyam, amelyet a különböző motivációkkal felruházott figurák alakítanak. A mutánsokkal való azonosulás lehetőségét megteremtő emberi érzelmek, a kirekesztettség, a frusztráció, a düh, a sóvárgás és a félelem megjelenése új igényeket támasztott a nézőkben; bebizonyosodott, hogy igenis lehetséges gondolatokat számon kérni egy szuperhősökről szóló filmen. Másfelől nézve a realista elemekben bővelkedő X-Men az emberi társadalom sokszínűségének, a békés együttélés elsődleges zálogának tekintett toleranciának nagyköltségvetésű, látványos metaforája – amely humanista állásfoglalás bőséggel elegendő volt a kritikusok szimpátiájának elnyeréséhez.
 |
| Wolverine a franchise legnépszerűbb tagja |
Szerencsére a stúdió a könnyű kasza célkitűzése helyett biztosította a szükséges feltételeket a színvonalas folytatáshoz. Singer megmaradhatott a rendezői székben, rendelkezésére bocsátották a szükséges időt és költségvetést, miként a szereplőgárdát is egyben tartották (ez az egyre népszerűbbé váló színészek szerteágazó kötelmei, valamint a megemelkedett gázsik miatt volt aggasztó probléma). Az X2 alvázát az 1882-es God Loves, Man Kills kötet szolgáltatta, amely eleve az értékterhelt, komoly morális problémák mentén kibontakozó történetek közé tartozik. Singer tudatosan, magabiztos fegyelemmel haladt tovább a megkezdett úton, megőrizve és finoman továbbfejlesztve az első rész vizuális világát, finomítva a karaktereket, az új szerepekre pedig ismét odaillő színészeket toborzott (így került fel a stáblistára a nagyszerű Brian Cox, vagy a szuperszexi Kelly Hu neve).
Az X2 minden szempontból felülmúlta a debütáló darabot, így a harmadik részt is reá kívánták bízni, de Singer inkább egy másik comics mítosz, a Superman feltámasztása mellett döntött. Így esett, hogy a rajongók mély aggodalmára az X-Men: Az ellenállás vége Brett Ratnerhez került. A kétségkívül profi, ám kevésbé kiforrott szemléletű direktor legfőbb törekvése az eredeti szabálykönyv precíz betartása volt; önnön keze nyomát csak mérsékelten hagyta rajta a filmen, de az előd hagyatéka, a karakterek iránt érzett általános szimpátia, a látványos akció és a biztos mesterségbéli tudás elégséges volt a kereskedelmi sikerhez. A kritikusok azonban fanyalogni kezdtek: az előzményekhez képest lélektelen, helyenként kifejezetten slampos, általában véve középszerbe csúszó popcorn-moziként jellemezték a trilógia zárását.
 |
| Érdekes karakterek és mesék bőséggel akadnak |
A három X-Men film átlagolva is kimagaslik a szuperhős-zsáner kortárs hozadékából. Hála Bryan Singer intelligenciájának és eleganciájának, arány- és stílusérzékének, sikerült létrehozni egy olyan modellt, amelyre a mainsteram akció kedvelői is befizetik dollárjaikat, miközben a kényesebb ízlésű bolondokat sem idegeníti el. S miután az 1974-ben bemutatkozott Wolverine a franchise legnépszerűbb tagja, produkciós szempontból logikus lépés volt a leágazó epizódokat az ő eredettörténetével megkezdeni. A további tervek között szerepel egy Magneto sztori, illetve egy First Class munkacímen emlegetett, nemkülönben retrospektív kiadás is; majd abban az esetben, ha kitart a rajongók lelkesedése, tetszés szerint duzzasztható tovább a filmfolyam – hiszen érdekes karakterek és mesék bőséggel akadnak az X-Men képregények idén 46 éves történelmében.
