Brad Silberling

Árvák és lélektársak

A 42 éves Silberling bő egy évtizedig tévézett, bedolgozott mindenhová (NYPD Blue, L.A. Law, Alfred Hitchcock Presents). Aztán egyszer csak Steven Spielberg kiemelte a névtelenségből, és odaadta neki a Caspert (1995), amit ő megbízható iparosként rakott össze. A szirupos Angyalok városa kirobbanó sikere kellett ahhoz, hogy megvalósíthassa szerzői filmjét. Szerelme elvesztésének élményét írta bele az időnként vontatottnak ható Holdfényévbe (2002): társával, Rebecca Schaeffer színésznővel egy skizofrén rajongó gyilkos lövése végzett 1989-ben.

Mint oly sok amerikai, ő is meghökkentően nyíltan és választékosan tud beszélni a legmélyebb tragédiákról és tanulságaikról – valahogy úgy, mint egy Frank Capra-hős, aki a háttérben álló tömeg előtt mondja el a „köz” tanulságára szolgáló bölcseletet. Persze sok idő telt el azóta: időközben megházasodott, és apa lett. Talán ennek köszönhető, hogy újabban ismét a meseszerű filmezésnek hódol: a Lemony Snicket-filmet elsősorban a látványtervező bravúros munkája, és Jim Carrey parádés kaméleon-remeklése viszik el a hátukon.

Az underground Dickens Jim Carrey a Lemony Snicket-ben

Brad Silberling: Igen, majdhogynem az underground verziója Dickensnek. Sokkal gótikusabb és fanyarabb. A humora pedig nagyon pimasz. Nem tudom, hogy Kelet-Európában ismerik-e. Grafikákkal megpakolt könyvsorozat, ami nagyon népszerű az Egyesült Államokban és Angliában. A filmben az első három könyvet dolgozzuk fel. A felnőttek vagy szörnyűek benne, vagy rá se hederítenek a gyerekekre. És bár sok szenvedésen mennek át, tudjuk, hogy nem fognak belerokkanni. Mert kemények. A többi gyereknek a nézőtéren pedig jó érzés látni, hogy vannak velük egykorúak, akik ennyi mindent kibírnak.
 
filmhu: Jim Carrey karikaturisztikus figuráinak sokszínűsége néha egészen hátborzongató.
 
B.S.: Szerintem olyan, mintha Peter Sellers másodunokatestvére lenne. Egy furcsa, rémisztő, bukott színészt alakít. Meglepett, hogy Jim agya olyan, mint egy történetmesélőé. Nemcsak azon izgul, hogy vajon ő jópofa, de a sztori egészét is a szeme előtt tartja. A menedzserem kisfia olvasta a könyvet, és ő vetette fel az ötletet, hogy Jimnek kellene játszania a főszerepet.
 
filmhu: Gondolom sokat improvizáltak.

B.S.: Persze, és ez sokat segített a történet kikerekítésében. Jim rengeteg karakter bőrébe bújt bele. Sokat nem is dolgoztunk ki, csak hagytuk, hogy csinálja: leült a kamera elé, és én interjúvoltam. Aztán amiket mondott (már a szerepbe bújva), abból megírtuk ezeket a lökött alakokat. Máskor hagytuk, hogy ez a spontán interjú kerüljön a filmbe. A trailerbe harminc olyan figurát pakoltunk bele, aminek nyoma sincs a filmben.
 
filmhu: Meryl Streep azt mondta Velencében, hogy Carrey az összes Lemony Snicket könyvet filmre akarja vinni.

B.S.: Hát… nagyon be van indulva. Majd meglátjuk.
 
filmhu: Alaposan szabadjára engedte a látványtervezőjét.

B.S.: Majdnem nyolc hónapig tartottak a forgatási előkészületek. Ha mazochista vagy, ilyen filmeket kell rendezned! Egy önmagában teljes világot kellett megjeleníteni. A miliő nem mai, de nem is történelmi. A saját idejében játszódik. Olyasmi, mint az Álmosvölgy legendája. Úgy éreztük, kontrolálnunk kell az egész látványvilágot. Egységesnek kell lennie az egésznek. Remélhetőleg olyasfajta érzést nyújt a film, mint amikor gyerekkorunkban olvastuk az illusztrált mesekönyveket. Ez azért fontos, mert a sztori durva, a gyerekek annyit nyűglődnek benne, hogy ha mai környezetbe helyezzük, úgy fog kinézni, mint egy kortárs dráma, amiben a gonosz főhős miszlikre aprítja a csöppségeket, és így nézhetetlenné válik a gyerekek számára.
 

Mint egy ördögűzés Holdfényév

B.S.: Alaposan megijedtek, amikor először meglátták Jim-et a maszkban. Mindent kipróbáltunk: belógattunk gyümölcsöt jutalomként, hogy egyik helyről a másikba mozgassuk a pöttöm lánykát, vagy filmet vetítettünk, hogy lekössük figyelmét és a tekintetét. Amikor az arcát látják a filmben, lehet, hogy éppen a Shrek-et bambulja! De elsősorban az egyeztetési problémák nehezítették a dolgunkat: a törvények erősen behatárolják, mennyi ideig dolgozhatnak a gyerekek naponta. A sztárok elérhetősége is elég bonyolult. A narrátor Lemony például eredetileg Johnny Depp lett volna, de Jude Law-t tudtuk megkapni.

Kiírt traumák

filmhu: Előző filmje, a Holdfényév saját élményein alapul: szerelme, Rebecca, gyilkosság áldozata lett. Nehéz volt felszakítani a sebeket a film írásakor?

B.S.: Féltem, hogy nagyon kemény lesz. De életem legszebb periódusa volt a forgatókönyv írása. Ezen magam is meglepődtem. Olyan volt, mint egy ördögűzés. Azt írtam, ami megragadott az egykori tapasztalatokban. Az érzelmek nem olyan dolgok, amik a várakozásaidnak megfelelően viselkednek. Humoros emlékek köszöntek vissza a memóriámban. Rájöttem, hogy sosem láttam a gyásznak eme folyamatait igazán őszintén ábrázolva amerikai filmekben. Az ilyen mozik többsége nagyon szép, roppant drámai, de egyik olyan, mint a másik. A közvélemény csak a World Trade Center leomlása kapcsán kezdett el foglalkozni a gyásszal. A Holdfényév arra hasonlít, amikor az ember beragad a liftbe: nem ismered azokat, akikkel ebbe a szituációba kerültél - a meghalt lány szüleit -, de ugyanabban az élményben osztozol velük. Aztán a veszteség feldolgozása után a lehető legintimebb kapcsolat fejlődik ki ebből. A forgatókönyvet 1993-ban írtam, jóval az első játékfilmem rendezése előtt. De előbb ki kellett vívnom a jogot, hogy elkészíthessek egy ilyen filmet. Az angyalok városa sikere bátorított fel arra, hogy a szándékaimhoz hűen készítsem el a Holdfényévet, egy nem-lineáris, lassú filmként.

filmhu: Nem tartott attól, hogy egy ilyen lassú, melankolikus filmre kevesen lesznek vevők…

B.S.: Még az Angyalok városa sem az a fajta film, amit Hollywood elvárt volna tőlem. De a közönség imádta.

filmhu: A Jake Gyllenhaal által játszott főszereplő lélektársának nevezi a lányt, aki hirtelen felbukkan az életében. Hisz ebben a koncepcióban: hogy bizonyos emberek egymásnak születtek?
 
B.S.: Teljes mértékben! Amikor fiatalabb voltam sokkal romantikusabb gondolatok éltek bennem erről a kérdésről. Azt hittem, az embernek csak egy lélektársa van. De igazából több is lehet. Hiszek benne, hogy a lélektársak intuitívan felismerik egymást. Érzik, hogy ismerik egymást belülről. A találkozás talán nem vezet házassághoz…

Ráncba szedett angyalok Angyalok városa

B.S.: A nő, akit elvesztettem, az volt. De az élet más körülmények között is tovább megy. Valószínűleg nem véletlen, hogy egy hónappal a forgatókönyv befejezése után jöttem össze a jelenlegi feleségemmel. Őt is a lélektársamnak tartom. Pontosan ez az, ami megtévesztő: filmemben a srác tanácstalan, mert akkor történik meg vele az egymásra találás, amikor éppen gyászolnia kellene.

Segítőkész sztárok

filmhu: Utóbbi három filmjében (Angyalok városa, Holdfényév, Lemony Snicket) csupa nagy névvel dolgozik. A sztárok mennyire nyújtanak segítő kezet egy fiatal rendezőnek?

B.S.: Az ilyen kaliberű színészek mindig meglepik az embert. Akiről azt feltételezed, hogy könnyű lesz vele dolgozni, a legkeményebb dió. Az Oscar-díjas nagyágyúk, akiktől nehézségeket vársz, a legkönnyedebb és magabiztosabb emberek. Semmi szükségük arra, hogy problémákat teremtsenek. Dustin Hoffman olyan volt, mint egy csapatkapitány. Megpaskolja az arcom, „Oké, rendben, akkor vágjunk neki”, és már folyik a munka! A Holdfényév forgatásán ő és Susan Sarandon nagyon jól kijöttek egymással. Imádták piszkálni a másikat. Mindkét szerepet nekik írtam, holott sosem találkoztam velük korábban. Hihetetlen, de már a Kramer kontra Kramer szereplőválogatásán találkoztak, és azóta sem látták egymást! Korábban Nic Cage-dzsel és Meg Ryan-nel forgattam az Angyalok városát. Másmilyen pillanatban kaptam el őket. Az a film volt hivatva megerősíteni a sztár-státuszukat. Nagyon aggódtak a karrierjük miatt. Sokkal több időt és energiát kellett arra fordítanom, hogy megnyugtassam, és ráncba szedjem őket.

filmhu: Intimebb drámák és nagyszabású mesefilmek után – most melyik úton halad tovább?

B.S.: A Lost Boys-t a Lemony Snicket-tel egyidőben kezdtem kidolgozni. Öt és tíz év közötti szudáni menekültek egy csoportjáról szól, őket hívták „elveszett fiúknak”. A 80-as években menekültek el hazájukból, viszontagságos körülmények között, túlélő képességek híján. „A tanulás a mi apánk és anyánk”, skandálták. Elképesztő a történetük. Egy évig (!) menekültek, míg eljutottak Etiópiába, ahol az ENSZ segített rajtuk. Ezzel foglalkozik a film első 19 perce. Ezt követően az Egyesült Államokba kerülnek, Észak-Dakotába, ahol be kell illeszkedniük az amerikai életvitelbe. Néhányukkal találkoztam, töretlen optimizmusuktól szinte leesett az állam. Semmi keserűség nem él bennük, ma tizen-, és huszonévesek, és a saját családjukat próbálják megteremteni. Magamban intim eposznak nevezem e film műfaját.