Hosszú utazás

A kulcsot a túloldalon felejtették

A Mélyen őrzött titkok rendezője, Böszörményi Zsuzsa és a finn Kai Salminen dokumentumfilmjében a szemünk előtt elevenedik meg egy tragikomikus, kis közép-kelet-európai abszurd. Alakulása közben figyelhetjük meg azt a szomorú kabarét, melynek során a történelem, a politika által vétett hibát, egy szögesdróttal kettétépett ikerfalu és lakosainak tarthatatlan helyzetét sem az Európai Unión belül, sem azon kívül nem tudják helyrehozni.

Böszörményiék filmjének címe egy paradoxonra épül: a Nagy- és Kisszelmencből álló ikerfalu, Szelmenc „az utolsó száz évben úton volt”, mégsem mozdult egy tapodtat sem (a falu a Monarchia felbomlása után Csehszlovákiához, majd Magyarországhoz tartozott, a II. világháború után egyik fele Csehszlovákiához, a másik a Szovjetunióhoz került, jelenleg Szlovákia, illetve Ukrajna részei). Az utóbbi hatvan évben szögesdrót vágta ketté a mesterségesen szétválasztott települést, így aztán annak, aki a Szelmenc túlsó végében lakó rokonát akarta meglátogatni, 30 kilométert kellett utaznia a legközelebbi határátkelőig.

A Hosszú utazás azok számára is közel hozza, átélhetővé teszi a háborúk és nemzetközi politikai döntések tépázta régió egyik egyedi, mégis igen jellegzetes problémáját, akiket alapvetően nem érintene érzékenyen a határon túli magyarság sorsa. Ennek legfontosabb eszköze a narrátor alkalmazása (Rajhona Ádám személyében), akinek dikciója, hanghordozása is olyan, mintha csak mesét mondana.

Az azonosulás megteremtésének további lényeges módszere, hogy az alkotók alapvetően humorral közelítenek az egyszerre tragikus és abszurd témához („Minden, ami Mariska néni budijától Nyugatra van, az Európa” – mondja egy alkalommal a mesélő keresetlenül, az egyik szlovákiai magyar hozzászóló pedig amellett érvel ízesen, hogy márpedig, ha ő véletlenségből egy éjjel áttévedne a határon, akkor bizony azt mondaná, hogy be volt rúgva). És igazuk is van, hiszen Szelmenc története maga a színtiszta tragikomédia, ami a szemünk láttára születik meg (nem lehet könnybe lábadt szemek nélkül nézni például azt a jelenetet, amikor a határ megfelelő oldalán felsorakozott emberek a másik országba szakadt rokonaikat szólongatják).

A Hosszú utazás legnagyobb erénye a fentieken kívül, hogy – habár a témából magától értetődő természetességgel adódna – egyáltalán nincs átpolitizálva. Annyira csak az emberre, az emberire figyel, hogy egyetlenegyszer sem hangzik el benne például a „Trianon” vagy a „rendszerváltás” szó (pedig azt gondolnánk, nehezen megkerülhető). Ez a mély empátia csak egyszer megy a pontosság rovására és válik a film hibájává: a néző nem érti pontosan (mert a filmben nem magyarázzák el), mit keres Szelmenc ügye az amerikai Kongresszus Emberjogi Csoportja előtt.

A dokumentumfilm „happy endje” ugyanolyan felemás, mint amilyen ambivalens érzéseket addig keltett: hiába bontják le az azonos nyelvet beszélő rokonokat, barátokat elválasztó szögesdrótot, a boldogságba fals hangok vegyülnek, hiszen az ezáltal nyert szabadság csak az egyik irányba működik: csak a falu EU-tag szlovákiai felére értendő – az ukrajnai részen élők számára továbbra is ott a vízumkényszer... Úgy tűnik, erre az aránytalan és igazságtalan helyzetre egy jó darabig még sem az Unión belül, sem azon kívül nincs megoldás – az illetékesek „a kulcsot a túloldalon felejtették”.