Kincs, ami nincs

A lapszámos jelenti: Prizma 2.

Szinte magától jön már az ember tollára a hiánypótló kifejezés, ám a magyar műfaji filmmel foglalkozó második Prizma-szám esetében azt is hozzá kell tenni, hogy a hiányt a lap tárgya esetében is pótolni kéne. Ebből a tényből fakad a lap összes hibája: míg a friss, gazdag bemutatkozó Cronenberg-szám gondolatébresztő, okos, messzire vezető, a szűkebb szakmai körből kimutató cikkekkel volt tele, addig a második az egyik kezével megpróbálja elemeire bontani azt, amit a másikkal lázasan kutat.

A magyar műfaji film ugyanis nincs, vagy alig létezik, csak egy rövid időszakban virágzott – ahogy Báron György írja, speciális helyzet hatására – ezért leginkább hiányával van jelen a mai filmes gondolkodásban. Nem véletlen, hogy olyan sokan esnek kísértésbe a magyar krimi, thriller, sci-fi stb. kapcsán, hisz zsigeri reflex betölteni az űrt. Ám, ahogy a lap is több helyen megállapítja, a műfaji film léte, kialakulása kapcsán kulcskérdés a hagyomány, amely kialakítja a szabályokat, az utakat, a konvenciókat, amiket később el lehet utasítani, át lehet értelmezni, stb. Ám hogy lesz hagyomány, ha nincs kezdet? Vízkeleti Dániel írja Kis magyar horrorgráfia című tanulmányában, a lap kevés igazán izgalmas izgalmas írásainak egyikében, hogy „A műfajiság lényege a folyamatosság: a műfaj nem teremthető meg, mint a Dogma-mozgalom,(sic!) vagy mint bármely más, jól körülhatárolt stílus.” Ebben a cikkben amúgy a lábjegyzetekben is érdekes kérdések kerülnek felvetésre, mint pl. miért lett a műfaji film a magyar szocialista kultúra páriája, miközben a többi KGST-tagállamban volt valamiféle módosult létjogosultsága.

Vagyis – így utólag – az olvasó egy nagy tanulmányt várna nyitócikknek, amely elhelyezi a Nagy Magyar Műfaji Hiányt minden szempontból, filmtörténetileg, szociológiailag, történelmileg, kultúrológiailag – elvégre kultúrelméleti-történeti oka is lehet annak, miért nem volt jellemző a háború utáni filmgyártásra a műfajiság -, sőt, mindenekelőtt a műfaji film definícióját sem lenne rossz megadni. Ehhez képest Orosdy Dániel: Olasz recept, magyar ízek című Bujtor István-Bud Spencer összehasonlító elemzése indítja a lapot. Érteni vélem, hogy azért, mert (amellett, hogy retróértékük miatt divatosak) az Ötvös Csöpi-filmek tekinthetőek a legsikerültebb, -sikeresebb műfaji daraboknak, ám ám a lecsóba való in medias res belecsapás több, mint zavaró.

Orosdy kissé nehézkesen ír, mindjárt az első két bekezdésben kultúrelméleti szinten szeretné megalapozni a „divatos” jelzővel viszonylag könnyen és magyarázatmentesen leírható jelenséget (a remake-mánia fejtegetése kitérőnek sok, önálló tételnek kevés), majd rátér a műfaji magyar ösvény alig kitaposottságának okaira, de mindez két és fél bekezdésben nem tűnik jó ötletnek. A szerző összehasonlító vehemenciája kissé meddő marad, hisz a „Bujtor a magyar Bud Spencer” össznépi ítélet mellett, úgy tűnik, a külső és a szinkronhang után műfaji-stiláris érvek nem szólnak, a Piedone-filmek fokozatosan a gyerekközönségnek szóló verekedős darabok, míg a négy Ötvös-film (plusz a sorozat) többek közt az erotika egyre jelentősebb beemelésével felnőttműfaji. Ezt persze jó megtudni Orosdytól, mégis kissé túlírtnak tűnik a cikke. És ne felejtsük el: a Prizma - úgy tűnik, makacs - gyerekbetegsége a méretes szerkesztési-korrektori hibák, Orosdy cikkében is van egy csúnya toldalékolási hiba, Terence Hill vezetéknevéhez a -val,-vel ragot kötőjellel kell fűzni, nem eshet ki a harmadik l betű.

A tanulmányok sorát interjúk szakítják meg, ami jó ötlet, legelőször Janisch Attila beszél a témáról, itt találkozunk először a „Magyarország kis piac, ezért profitábilis filmeket nem lehet csinálni”-érvvel, amivel egyrészt szívesen vitatkozna az ember, másrészt érdemes mindig úgy befejezni a tételt, hogy „de azért törekedni lehet rá”. Az interjú rámutat pár, a hazai műfaji filmes terjedés előtt álló akadályra, mint forráshiány, a televíziók páratlan és vérlázító közönye – csak közbevetésül Szlovákiában 7-8 minőségi sorozatot gyártottak a tévék -, az oktatás hiányosságai, melynek oka részben a magyar filmes gondolkodásban jelen lévő, mesterségesen gerjesztett műfaji-szezői filmes szembeállítás.

Tüske Zsuzsanna a magyar thriller 1977 és 1989 közötti négy játékfilmből és pár Linda-epizódból álló „történetét” vázolja fel, és ez a cikk már jól példázza azt a csikorgó erőfeszítést, amely az egész lapon végigvonul. Vagyis a filmtörténeti kontextus megteremtését ott, ahol nincs mit kontextussá tenni. A „magyar műfaji film nincs, de mi megírjuk a történetét”-erőfeszítés persze nem feltétlenül hiábavaló, sok okos gondolat és megállapítás kerül a felszínre, de egy kicsit távolabbról nézve mégiscsak van benne valami az Örkény-i abszurdból.

A következő interjút Jakab Veronika és Orosz Anna Ida jegyzi Goda Krisztával és Divinyi Rékával, ami szintén jó választás. Mondjuk egy ilyen kérdést, hogy „Vannak olyan műfajok, amelyekben magyar filmek gyakrabban készülnek?” én nem engednék át szerkesztőként, mindenesetre érdekes, ahogy a műfajiság tekintetében oly fontos nemzeti adaptáció kérdését körüljárja az a két alkotó, akik talán a leguniverzálisabb műfaji nyelvet beszélik a mai alkotók között. A 36. oldalon látható Szabadság, szerelem-fotó olyannyira hullott szét elemeire, hogy nehéz eldönteni, nyomdahibáról van-e szó, vagy tudatos dekonstruáló artisztikum érvényesül.

Vízkeleti Dániel a magyar horrortörténetet megíró (a feldolgozandó anyag mennyiségére tekintettel) pár oldalas cikkét már említettem, a szerző sokat hivatkozik Király Jenőre, általában a Prizma mintha arra építene ebben a számban, hogy minden olvasója elvégezte volna a szükséges filmes kurzusokat, és elég volna utalgatni pár névre, oktatóra – de mi lesz a világ azon maradékával, aki pusztán érdeklődik, de még nem volt érkezése lediplomázni a tárgyból?

Kiemelném még a Prizma körkérdését, mint a forma és téma inadekvátságának megtestesülését. A kritikusok-tanárok-alkotók-esztéták-diákok részére feltett kérdés (Hogyan látja a magyar műfaji film jövőjét?) megválaszolását egyflekknyi területen kéne abszolválniuk a kemény kihívás elé állított szakértőknek. Töredékek, benyomások, illetve konkrét dadaizmus sül ki mindebből – mindez nincs hozadék nélkül, de sikeres megoldásnak nem nevezném.

A Prizma második száma tanulságaiban és kudarcaiban értékes olvasónak, érdeklődőnek és az alkotóknak egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy a megjelenő harmadik szám, amely az erotika filmes és internetes létét, elterjedéséről szól, sikerültebb lesz (anyag van bőven, hisz a netes tartalmak 80%-a testiséghez kötődik).