Sleuth – A mesterdetektív

Mesterdetektív 2.0

A Sleuth – A mesterdetektív esetében az első kérdésre mindenképpen igen a válaszom. A film (az 1972-es és a 2007-es változat is) két férfi különleges viszonyát és történetét mondja el, akik egy furcsa szituációban veszélyes játékot űznek egymással. Az idősebb férfi, Andrew Wyke híres krimiíró, aki angliai kastélyában fogadja feleségének szeretőjét, a fiatal és sármos Milo Tindle-t. Az 1972-es Mankiewicz rendezte film után most itt a Kenneth Branagh-féle Sleuth – A mesterdetektív. Michael Caine-t, aki akkor a fiatal szeretőt játszotta a kétszemélyes drámában, most az idősödő író szerepében láthatjuk; partnerét Jude Law alakítja. 

A szerető azért látogatja meg a férjet, hogy rábeszélje a válásra, a férj azonban meglepő ajánlattal áll elő: elválik, ha Tindle elrabolja tőle a feleség drága ékszereit. Viheti a nőt és az ékszereket, vagy üres kézzel kell távoznia. Dupla, vagy semmi. Az ajánlat természetesen csapda, de nem ez az egyetlen a filmben. A játszma egy ponton túl már nem a nőről szól (ha egyáltalán róla szólt valaha is), hanem egy modern, illetve posztmodern párbajról.

A játszma már nem a nőről szól - ha egyáltalán róla szólt valaha is Sleuth - 2007

Annak ellenére, hogy a remake nem változtat a történeten, az alapkonfliktust és a főbb fordulatokat is meghagyja, mégsem szimpla felújítás, hiszen a hangsúlyokat jócskán áthelyezi. A történet három nagy egységből áll, az első kettő hasonló, az utolsó viszont már másképp alakul a két filmben. A rablás és a detektív-játék egységei nagyjából ugyanazt a történetívet rajzolják meg, de miután a (mester)detektív leleplezi magát, az eredeti filmben csak ekkor kezdődik a fiatal férfi bosszúja, míg a remake-ben a leleplezés maga a bosszú.

A Mankiewicz rendezte 1972-es eredetiben az önleleplezés után Tindle (Michael Caine) bosszúból egy újabb kegyetlen krimi-játékba kényszeríti Wyke-ot (Laurence Olivier), mivel elhiteti vele, hogy megölte a szeretőjét, és elrejtett a házban négy bizonyítékot, ami az íróra terelné a gyanút, amennyiben a rendőrök érkezéséig nem találja meg azokat. Itt tehát a saját fegyverét fordítják Wyke ellen, hiszen korábban folyton saját briliáns elméjével és mesteri detektív-logikájával kérkedett, végül pedig egy sehonnai fodrász (Tindle) a könyveiből ismert módon leckézteti meg őt. Az eredeti verzióban az író büszkeségén esik csorba, kénytelen hát megölni Tindle-t, nehogy kitudódjon a szégyen.

Saját fegyverét fordítják ellen: briliáns elméjét és mesteri logikáját Sleuth - 1972

A Kenneth Branagh által rendezett remake a második nagy történet-egység után lefordul az eredetiről, és a korábbi bűnügyi játszma helyett lélektani játszmába kezd. Miután a detektív-álruhába bújt Tindle (Jude Law) leleplezi magát, pszichológiai síkra terelődik kettejük „férfias” játéka. Wyke (Michael Caine) ekkor ismét ajánlatot tesz. Bár végig lekezelően bánt Tindle-lel és folyamatosan megalázta őt, most be kell ismernie, hogy emberére akadt. Az író rádöbben, hogy ők ketten valójában ugyanolyanok: jó színészek, profi szélhámosok, nagystílű és gátlástalan játékosok. Bevallja Tindle-nek kettejük személyiségének hasonlóságát, majd felajánlja neki, hogy költözzön hozzá, éljenek együtt, és hagyják ki a nőt a háromszögből. Wyke utazást, saját színházat, híres emberekkel való találkozást ígér, Tindle pedig belemegy az újabb játékba.

Kegyetlen és kegyetlenül jó Tindle homoszexuális csábítási jelenete, sikerül elhitetnie az íróval, amit az hallani akar. Kihasználja a férfi magányát és társ iránti vágyát, és olyan pillanatban alázza meg, amit az idős férfi egója már nem képes elviselni. Amikor Wyke simogatni kezdi Tindlet, az fölpattan, és szavaival porig alázza ellenfelét. Ő nyert. „Mindig a fiatalabb győz” – mondja Brecht. Mert neki van kevesebb vesztenivalója. De „ha veszteni kell, veszítsek el mindent” alapon Wyke lelövi Tindlet, aki intellektusával és színes személyiségével valódi partner lehetett volna számára, és aki a legkegyetlenebb játékban győzte le őt.

A kívülről ódon kastély belülről hipermodern: kő, fém és üveg Sleuth - 2007

A remake a tétek és hangsúlyok eltolása érdekében megkeveri az eredeti karakterek jellemvonásait, és átjárhatóbbá teszi a két férfi személyiségét. Eredetileg az író az, aki különösen vonzódik a színházhoz, a szerepjátszáshoz, az újban viszont Tindle foglalkozása színész, aki tehát képes felvenni a kesztyűt ellenfelével, és a játék öröme legalább úgy hajtja, mint a bosszúállás. A remake-ben Wyke folyton gúnyos megjegyzést tesz Milo Tindle olasz – bár az öreg szerint a hangzása alapján magyar – származására, és fodrász szakmájára, mire Tindle dühbe jön: jegyezze már meg, hogy színész vagyok, nem fodrász (mint az 1972-es verzióban). A remake ilyen módon sokszor reflektál az eredetire, kapcsolatot teremtve a szövegek között. Az 2007-es film esetében már a cím is kizárólag filmes idézetként értelmezhető, hiszen itt a detektív szerepe összezsugorodik, a második nyomozás (a bizonyítékok helyének felderítése) pedig teljesen elmarad.

A legnyilvánvalóbb kapcsolat természetesen Michael Caine szereplése, aki a régiben a fiatal férfit, az újban pedig az idősödő férfit alakítja remekül, ahogyan partnerei is mindkét esetben kiváló alakítást nyújtanak.

Mindkét film jellemző vonása a nagyfokú stilizáltság. Ennek legfőbb hordozója a világtól leválasztott, zárt környezet, ahol a két személyiség szinte laboratóriumi körülmények között csap össze, miközben (és ebben a remake következetesebb) szinte egyáltalán nincs kapcsolatuk a külvilággal.
A színházi stilizáltság, túl azon, hogy az elbeszélés a hármas egységet betartja, számos teátrális elemben, például az álruhától való megszabadulás aktusában és a díszletekben is megnyilvánul.

Homályos terek, limlomokkal teli helységek, antik bútorok és kacatok Sleuth - 1972

Az eredeti filmben a szín és fénykezelés, az atmoszféra, a díszletek barokkosan stilizáltak, ezzel ellentétben a remake-ben a stilizáltság posztmodern irányba tolódik el. A ’72-es film maximálisan él az ódon angliai kastély adottságaival. A homályos terek, titokzatos, limlomokkal teli helységek, antik bútorok és kacatok, sőt, még a kastélypark sövénylabirintusa kínálta lehetőségeket is kihasználja az elbeszélés. Az első találkozás komikumát az adja, hogy Wyke a sövénylabirintus közepén magnószalagra mondja legújabb regényét, a fiatal látogató pedig hosszasan tekereg a labirintusban, miközben hallja az írót, de nem találja. A film a végső játszma során ugyancsak él az antik berendezésben rejlő lehetőségekkel, hiszen ezek közé rejti el Tindle azt a négy bizonyítékot, amit Wyke-nak rejtvények és feladványok segítségével kell megtalálnia.

A remake stilizáltsága egészen más irányú. A kívülről ódon kastély belülről hipermodern: falra vetített kandallóval, virtuális könyvtárral, távirányítóval vezérelt ajtókkal, ülhetetlen székekkel, szögletes bútorokkal, hidegfényű lámpákkal, kőburkolattal, sok fémmel és üveggel. És természetesen az egész birtokot lefedő ipari kamera-hálózattal, amivel az író méterről méterre nyomon követheti, és közelről élvezheti az általa megrendelt betörést. A belső terek dizájnja és az a filmnyelvi eljárás, hogy a film első felében szinte végig az ipari kamerák fekete-fehér képén keresztül látjuk a jelenetet, a német expresszionizmus stilizáltságára emlékeztet, ami szintén színházi alapokon nyugodott.
 

„Iparikamera-stílus”: a képivágat nem a lényeget tartalmazza Sleuth - 2007

Ami eltávolítja a színháztól és a posztmodern filmes eljárások felé viszi az elbeszélést, az is az „iparikamera-stílus”: sokszor a képkivágat nem a lényeges információkat, például a beszélő figurák fejét tartalmazza, hanem a fej nélküli alakot, vagy az üres teret, amiből kisétáltak a szereplők. Az ipari kamerák folytonos jelenléte, a mozgó alakok automatikus követése, az egyedüllétben is megfigyelt egyén orwelli felhangokkal gazdagítja a történetet.

Ebben a minimál-dizájnban még erősebb hangsúlyt kap a fény-árnyék kontraszt és a színekkel való játék. A falra vetített hangulatfények a két férfi egymáshoz való viszonyához igazodva változnak. Az elején, amikor még csak kerülgetik egymást, és angolos jómodorral próbálják rendezni a konfliktust, hideg, kék fények veszik körül őket. Ezzel szemben az utolsó jelenetben, a közelkerülést követő gyilkosság után az üres nappali vörös fényben izzik, közepén a fémkalitka-szerű felvonóval, amiben a férfi teteme, mint egy szabadságát fel nem adó, bezártságot nem tűrő madár hever.

Szinte egyáltalán nincs kapcsolatuk a külvilággal Sleuth - 1972

A díszletek tehát a remake esetében is szerves részét képzik a kétszemélyes kamaradráma kibontakozásának, sőt, ennél többre is hivatottak, a benne lakó magányosságáról árulkodnak. Akárcsak az eredetiben, amelyben a mechanikus játékok, körbeforgó, zenélő balerinák, óriási, nevető-tapsoló bábok nemcsak félelmetes atmoszférát teremtenek, de gazdájuk infantilizmusának és magányának lenyomatai is.

Visszatérve az elején feltett kérdésre, bátran állíthatom, hogy megérte felújítani a Sleuth - A mesterdetektív című filmet. Harold Pinter, a forgatókönyvíró és Kenneth Branagh a rendező (aki szintén színházi ember) az eredetileg is jó filmből egy feszes, napjainkban érvényes drámát alkotott, ami színházi alapjai mellett filmként is tehetséges alkotás.

Mivel az eredeti, 1972-es film sem nem jelent meg Magyarországon, az igazán nagy dobás az volna, ha a két változat együtt lenne majd DVD-n megvásárolható.