Szabó István: Csodálatos Júlia

Szerelmes szerepek

Julia, a negyvenes évei közepén járó, híres angol színésznő szenvedélyes viszonyba keveredik egy fia korabeli, jóképű, feltörekvő amerikai fiatalemberrel, s mikor szeretője átszeret egy csinos, fiatal színésznőbe, nemes bosszút eszel ki. A hiú és sebzett asszony szakmai elégtételt vesz: az új darab bemutatóján debütáló vetélytársnőjét lejátssza, egész egyszerűen „lemossa” a színpadról. (Az eredeti angol filmcím – Being Julia – jobban, találóan fejezi ki karaktere lényegét: az állandó szerepjátszást, a valóság illetve látszatok, fikció, színházasdi ösztönös és tudatos összekeverését.)

Maugham regényéből már többször készült színházi adaptáció, a hatvanas évek elején pedig – Csodálatos vagy Júlia címmel – Lili Palmer főszereplésével film is. Nyilván azért ilyen kapós az irodalmi alapanyag, mert a könnyed történet igazi jutalomjáték a főszereplőnőnek, de a kamarajáték többi szereplőjének is, a szerelmi intrikák bonyolítása ötletes, elevenek, plasztikusak a figurák. Nagyon nem utolsósorban fontos hatáseleme a sikernek az is, hogy az olvasók, nézők imádnak a kulisszák mögé nézni, s hálásak a közhely illusztrálásáért, miszerint a híresség is ugyanolyan ember, mint mi, civilek, ők is ugyanúgy éreznek, szenvednek stb.

A legújabb Maugham átiratot Ronald Harwood a divatos, ügyes, de különösebb mélységgel nem vádolható drámaíró (a nálunk is játszott Az öltöztető szerzője), forgatókönyvíró készítette el. (Ő dolgozta át Polanskinak Wladisław Szpilman A zongorista című önéletrajzát,  s saját színművéből Szabónak a Szembesítést) Harwood általában jól használható forgatókönyvéből – amelyben csak a másfél évtizede halott színigazgató-atyai jó barát időnkénti rezonőri szerepeltetése felesleges és didaktikus – Szabó könnyed és elegáns, szórakoztató  filmet rendezett.

Mintha a fogyaszthatóság érdekében kompromisszumot kötne Anette Bening és Jeremy Irons

Ebben a jól megcsinált „darabban” minden és mindenki  a helyén van. A címszereplő, a nem különösebben szép Anette Bening az érzelmek, szenvedélyek széles skáláján játszik; igazi átváltozóművész, hol csúnya és elesett, máskor vonzó és ellenállhatatlan, Jeremy Irons kellemes, elegáns jelenség, hiteles személyiség, s a fiatalok – Julia fia, szeretője, s annak színésznő barátnője – és Julia környezetének tagjai is láthatóan élvezettel mártóznak meg ebben a közegben, s azonosulnak szerepeikkel. Szabó Koltai Lajos segítségével – tárgyaival, hangulataiban – tökéletesen idézi fel, teremti újjá a korabeli atmoszférát, az 1938-ban, nagyrészt Londonban játszódó történet különböző elegáns helyszíneit, színházak, nagypolgári villák belsőit, éttermeket és bárokat.

Szabó István – ez szíve-joga – láthatóan nem akart mást, és többet, mint szórakoztatni. Ez persze nagyon is nemes, tisztelendő cél, s a rendező maradéktalanul meg is felelt a nem is olyan egyszerű feladatnak: szakmailag vitathatatlanul professzionális filmet csinált. Bevallom – s ez viszont nézőként az én szívem-joga – mindennek ellenére néha untam magam. Hiányérzetem oka, hogy ebből a Szabó filmből leginkább az általam ismert Szabó – annak világlátása, probléma érzékenysége – hiányzott.

Szabó pályáján a kilencvenes évek eleje óta bizonyos, nem is jelentéktelen változás figyelhető meg: filmjeit nyugati, főleg amerikai és kanadai producerekkel készíti, s mintha a közérthetőség, a fogyaszthatóság, eladhatóság érdekében bizonyos kompromisszumot kötne, témaválasztásában, feldolgozásában egy minél szélesebb nemzetközi közönség ízléséhez, értékrendjéhez, elvárásaihoz alkalmazkodna (lásd például: Találkozás Vénusszal, A napfény íze).

Szabó korábbi filmjeiben nemzedékéről, az ország és Kelet-Közép Európa történelméről beszélt, azt mutatta meg, mennyire fontos identitásunk megőrzése, s hogy önazonosságunk akár részleges feladása is milyen veszélyekkel, következményekkel jár. Valami olyasmit tudott és mondott el, s úgy, ahogy azt csak ő tudta. A Csodálatos Júliát viszont rajta kívül jó néhány tehetséges nyugati kollégája megrendezhette volna – a hazaiak közül azonban talán csak Makk – valószínűleg nagyjából ugyanilyen eredménnyel.     

Szabó István egy interjújában legújabb munkáját a szufléhoz, ehhez a lágy, omlós, habos süteményhez hasonlította. Habkönnyű mulatságát többnyire élvezettel fogyasztjuk, de nem hagy bennünk komolyabb nyomokat; egy óra múlva már alig emlékszünk rá. Egy „szuflétól” persze nem is várunk többet.