Tejút

Tiszta udvar, rendes ház

TheoRém(a)
Rorschach-teszt; meditációs és asszociációs gyakorlat; tudatmódosítás; a rendező őrzi álmunk; a FILM figyel téged. Interjúkból kimazsolázott, blikkfangosnak szánt címszavak, továbbá a keresztényszocialista Edvard Kocbek, szlovén poéta-író-esszéista, partizánvezér oeuvre-jéből választott mottó: „Akárki vagy, halkan lépj be a házba.” (És korántsem: „Mint aki halkan belelépett”…)

Fliegauf Benedek így fogalmazott a Filmvilágnak: „A Tejút természetéből fakadóan ellenáll az analízisnek.” Furcsa ellentmondás (vagy épp’ ellenkezőleg?), hogy a Locarnóban Arany Leopárd-díjjal kitüntetett „ambient-movie”-t, mire hazánkban is publikum elé tárták, teoretikus értelemben gondosan kicicomázták. Mint a személyességet hangsúlyozó szerzői filmes minden eddigi alkotása esetében: zavarba ejtően magánjellegű információkkal (is) szolgáló fogalmi apparátussal támogatták meg.

Fölkorbácsolják-e a nagyérdemű kíváncsiságát, kutatói szenvedélyét?

A – sugalmazottaknál jóval kevéssé titokzatos -- közel nyolcvan perces Tejút: Pohárnok Gergely és Fillenz Ádám példás igénnyel megkomponált, tíz nagytotálja, mindegyik egyetlen statikus beállítás, dialógok és klasszikus hangkulissza nélkül, részint természeti hangokkal, amatőr szereplőkkel. Hajnalhasadástól pirkadat közeledtéig. 

A legnyugtalanítóbb kérdés: mindaz, ami elénk tárul, és – állítólagos fogódzók híján -- ellenáll az elemzésnek, vajon megfejtésre készteti-e a befogadót? Fölkorbácsolják-e a nagyérdemű kíváncsiságát, kutatói szenvedélyét? Vajon kívánja, hajszolja-e a néző a megoldást, vagy épp’ ellenkezőleg: megtörten, fásultan mond le arról? Egyáltalában: van-e itt mit megfejteni? Mennyit enged a mű – és készítője -- a képzeletnek?

Szél hozott, szél visz el
A minimalista Tejutat egy trilógia záródarabjának látom. Olyan -- kísérletező jellegű – finoman melankolikus dolgozatnak, amely elválaszthatatlan a suspense-ben tobzódó, pazar szüzséjű Rengetegtől és a Dealertől, azoknak tehát egyenes folytatása. A tíz szkeccsben látunk: hosszan forgó szélerőművet, melynek piros lámpafénye akár egy rovar szeme. Hatalmas kék ég alatt, óriás-mezőn vizelő fiatal nőt, aki majd másodmagával szalad a szél fölkapta-sodorta sátorféleség után. Rózsaszín babakocsit vízparton tologató anyát, a tóban egy csónakossal. Egy nagy fa árnyékában, kőrakáson mountain bike-kal egyensúlyozó fiúkat. Medencében úszkáló-pihegő, majd életet az éveknek-jelleggel kufircoló kisnyugdíjasokat. Fölfújható játszóházban eltűnő idős férfit leánykával. Hatalmas – kikötői -- konténerből kikecmergő elgyötört ifjú nőt, akire egy koros férfi vár. Lakótelepi játszótéren holtan összeeső, éltes asszonyt. Kedves hóemberétől búcsúzó gyermeket, megértő férfiemberrel. Akrobatikus rock’n roll-t ropó, rutinos-pedáns kisfiút-kislányt az éjszakában, alattuk Szászhalombatta fényei.

Talán eltűnök hirtelen
A film másodszori megtekintésekor arra kezdtem el figyelni: mikor üti meg a fülemet emberi hang? Hallgattam a kisded gügyögését; az őszidő-numerát lebonyolító, testes fehérnép sokkal inkább nyugodt-egyenletes lélegzését, semmint gyönyörteljes sóhaját; a játékvár-epizódnál a távoli kölyökzsivajt; az utolsó perceit végigszenvedő, elfáradt nő lihegését; a hóemberének – vajon mit? -- suttogó fiút. Számomra a tíz, többségében kitűnően komponált-konstruált, ám csekély feszültséggel szolgáló epizódból kilenc a játékról, a létező – vagy elvesző -- gyerekségről, és az elrejtőzésről-rejtőzködésről szól. Valamiről, ami olyannyira természetesen-szervesen tartozik hozzá az emberi létezéshez, mint amilyen magától értetődő, hogy a játszótársak (homo ludens) felett feszül az ég, és lábuk alatt ott a föld. Hogy majd eltűnik az „oltalmazó” ég, és kiszalad a föld, mikor elragad a halál.

Ha úgy tetszik, harmonikus

Az érzéki Tejút állapotfilm a mulandóság elfogadásáról. A belenyugvásról. Következésképp: mentes minden póztól-manírtól. Egyszerű, letisztult, szakrális, ha úgy tetszik, harmonikus. (Önmagában attól is az, hogy nagyrészt páros (inter)akciókat látunk; általában véve két emberrel történik meg valami.) Egyetlen – a Dealer atmoszféráját meg- és fölidéző – jelenetről gondolom, hogy nem illik, vagy nem illeszthető az Egészbe: ez a nyikorgó hinták közelében agonizáló néni. A legmegkapóbbnak a hóember-epizódot tartom; varázslatosan költői. A legmegrázóbb pedig a konténer-jelenet; ijesztő, hogy noha nyilvánvalóan egy „sikeres” embercsempészetnek lehetünk tanúi, olyan érzésem támadt, mintha egy, a szüleit megviccelő-megriasztó, rakoncátlan kölök került volna elő a családi ruhás szekrényből. Egy veszélyes kaland vége.
 
A Rengeteg: dühös, heves, provokatív, fölkavaró opus; a Dealer jéghideg, ám megrendítő látlelet; a Tejút: nyugvópont. (Bizonyos szempontból tehát az origó.) Amely azonban minden ízében kockázatos vállalás; ám korántsem hazardírozás.
Hogy milyen is az a ház, amibe (halkan) belépünk? Mindenekelőtt: rend van benne. Nem kell attól tartanunk, hogy majd holt lelkek riogatnak, vagy váratlan fejünkre esik egy lábos, esetleg a konyhakredencről ránk veti magát egy szőrét borzoló, fekete macska. Az sem biztos, hogy ebbe – a kétes kalandokkal nem szolgáló – házba újra vissza-vissza akarunk térni. Lehet, hogy kevés emlékképet őrzünk majd róla; de az a kép tiszta lesz. Mert Fliegauf Tejútja – bár legkevésbé sem extrém szellemi torna -- módfelett tisztességes, főképp: stílusos, nagyvonalú munka. Úgy hiszem, ez az alkotói attitűd önmagában, és épp’ eléggé különleges.