A kiállhatatlan

Látszatélet

Bemutató: 2007. február 15.

Az érzelmek teljes hiánya és visszamaradottsága

Jens Lien disztópiájának névtelen városában például nemcsak hogy tökéletes rend és tisztaság uralkodik, de még gyerekek sincsenek. Nincsenek ezenkívül ízek, igazi színek, szagok, illatok és valódi kapcsolatok. Pedig látszólag minden tökéletesen és olajozottan zajlik, az itt élőknek kényelmes és nem túl megterhelő munkahelyük, szép, tiszta lakásuk, kedves élettársuk, vonzó szeretőjük van. Az ingerek, érzékek és érzelmek nélküli élet azonban nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A városba mindenféle előzmény és magyarázat nélkül érkező hősünk, Andreas például hamar besokall, és kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát túl tökéletes(en szervezett) életében.

Emiatt nem is annyira ő maga a kiállhatatlan, hanem inkább ki nem állhatja azt a funkcionalitást és az érzelmek hiányát, amiben élnie kell. A kiállhatatlan világában mindenre a funkcionalitás nyomja rá a bélyegét: az először az első jelenetben látható szerelmespár tagjai nem egymás iránt érzett vonzalmuk miatt csókolóznak, nem érzelmeiket fejezik ki ilyen módon – a csókolózást egyszerűen mint tevékenységet végzik, ahogy szinte csámcsogva eszik-rágják egymás száját. A szex Andreas és barátnője között is hasonlóan praktikus formában és érzelemmentesen zajlik, szakításukkor pedig a nő mindössze annyit kér a férfitól, hogy csak ne szombat előtt hagyja el, mert aznapra vendégeket hívott. Andreas főnökének hozzáállása is ehhez igazodik: egy új számítógép vagy asztal szerinte mindenre megoldást jelenthet.

A funkcionalitáshoz A kiállhatatlan-ban az érzelmek teljes hiánya és visszamaradottsága kapcsolódik. Először úgy tűnik, Andreas kiutat talál ebből élettársa mellett megismert szép szőke szeretője személyében, ám csakhamar kiderül, hogy a lányt nemcsak az nem zavarja, hogy a férfinak rajta kívül is van valakije, hanem neki magának is számolatlanul vannak még kapcsolatai Andreas mellett, akik közül egyáltalán nem tud választani, amikor hősünk rákényszeríti, mert mindegyikkel egyformán jól érzi magát, mindegyiket egyformán szereti (pontosabban egyiket sem szereti jobban a másiknál).

A naturalista, horrorisztikus betétek

Ezt a szürke tespedtséget és teljes közömbösséget a filmben időnként – és a végéhez közeledve egyre gyakrabban – naturalista, horrorisztikus betétek szakítják meg, melyek a főhős érzelmi állapotát és kitörési kísérleteit dokumentálják. Egy öngyilkos kolléga kiomló belei, amiket egy titokzatos takarítóbrigád próbál eltüntetni, egy zakójáról hányását törölgető részeg, egy levágott, majd a földre pottyanó ujj, végül a metróalagútban történő véres (és szándékos) baleset kísérik Andreas eszmélését. Hogy miképpen érezheti magát mindeközben hősünk, azt ebbe az utóbbi egyetlen jelenetbe sűrítve, érzékletesen megkoreografálva, (pusztán képekkel) mondják el a film alkotói: miután a metró elé ugorva sikertelenül próbál meg öngyilkosságot elkövetni, Andreas sziluettjét messziről látjuk – a baleset után először állatként próbál lábra állni (vonaglása egy kutyáéra emlékeztet), majd (immár „összeszedve” magát) szinte bábuként halad nehézkesen előre az utcán.

Mind a naturalizmus, mind az érzelemmentesség ellenpontjaként a filmben rendkívül érzelmes zene festi alá a történéseket. Többször felcsendül például a nagy norvég romantikus zeneszerző, Edvard Grieg Peer Gyntjéből Solveig dala, melynek jól ismert, szívbemarkoló dallama egyszersmind éles ellentétben áll a főszereplő, Trond Fausa Aurvaag eszköztelen színészészi játékával, az általa megformált Andreas mimikában soha, mindig csak egyre drasztikusabb és elkeseredettebb tettekben megnyilvánuló érzelmeivel és lelkiállapotával is.

Ingerek, érzékek és érzelmek nélküli élet

Habár itt, Közép-Kelet-Európában egyelőre nehezen érezzük át a túl tökéletestől, a túl szabályozottól, a túl jól működőtől való félelmet (hozzánk még mindig közelebb áll például a Vecsernyés János Kertész Imre-adaptációjában, az Emelet-ben ábrázolt disztópia), sokkal inkább az ellenkezőjétől szenvedünk, hiszen nálunk néha még túl sok is az illat, a szag, sőt a bűz, vagy a piszok, azért érdemes agyunkba vésnünk Jens Lien filmjének üzenetét – egyszer talán még mi is eljuthatunk idáig...