Emelet

(H)arctalanul

Bemutató: 2007. január 25.

Vecsernyés János Emelet című filmjét az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, Kertész Imre 1975-ben született kisregénye, a Detektívtörténet alapján készítette oly módon, hogy a disztópiában, ha lehet, minden még félelmetesebb legyen.

A dramaturgia szabályai szerint a nem túl hosszú kisregény csak egy feszes rövidfilmre lenne elég, Vecsernyés mégis nagyjátékfilmet forgatott belőle – és éppen ezzel érte el a legnagyobb hatást: a sovány cselekmény elnyújtásával a nézői türelmet szinte a végsőkig feszíti. Ugyanúgy bizonytalanságban tart minket, mint az Emelet az alatta, felügyelete alatt állókat. Már a teljesen ártalmatlannak tűnő nyitánnyal (a Haumann Péter alakította gazdag Hoffmann úr egy receptet ismertet egyelőre láthatatlan hallgatóságának) is félreviszi a nézőt, ugyanakkor fontos nyomot is elrejt benne – ha már „detektívtörténet”-ről van szó –, arról nem beszélve, hogy Haumann a jelenetet színészileg tökéletesen oldotta meg.

Az eredeti Kertész-mű születésének idején nem számított olyan vad fantáziának a kisregény és a film központi témájaként szolgáló titokzatos rendcsináló szervezet, azonban az benne a csodálatosan félelmetes, hogy egy titkos szervezet a legigazságosabban és legtökéletesebben működő demokráciában is létezhet – hiszen éppen az a lényege, hogy nem lehet tudomásunk róla. Félelmet keltő, nyomasztó mondandóját az író szikár mondatokban, jelzők, hasonlatok, díszítő elemek nélkül, szinte csak párbeszédekben és belső monológokban, mindenféle leírás és jellemzés mellőzésével közli. Ennek megfelelően a filmre is az eszköztelenség a jellemző.

Steril díszletek között, felismerhetetlenné neutralizált utcákon

Lecsupaszított, kiürült terekben járunk, steril díszletek között (legyen szó akár irodáról, akár „otthonról”), felismerhetetlenné neutralizált utcákon. A figurák messze vannak egymástól, se ők, se mi, nézők nem találunk semmi fogódzót, tájékozódási pontot a térben (ez a sterilitás csak a film egyetlen meghitt szerelmi jelenetében oldódik fel, melynek egyúttal a helyszíne is sokkal bensőségesebb a többinél). Ebben a semleges környezetben él a gazdag áruházas, Hoffmann úr, felesége és fia, aki mániákusan nyomoz egy bizonyos titokzatos Emelet után.

Vecsernyés az eredeti mű narrációjának szerkezetét is megőrizte. Az eleinte függetlennek hitt mesélőről hamar kiderül, hogy az Emelet vallatógárdájának egyik újonc tagja, aki a Hoffmann fiú naplója alapján rekonstruálja számunkra a történteket. A film ezzel mintha közel akarná hozni hozzánk a naiv, idealista, lázadó fiú figuráját (a több jelenetben is látható nyugtalanító, elhomályosuló látomások is hozzá kapcsolódnak), de valójában egyik alakhoz sem sikerül igazán közel kerülnünk. Az Emelet-ben rengeteg nagyközelit, sőt szuper plánt láthatunk az arcokról, mégsem ismerjük meg a hősöket. Minél közelebbről nézünk ugyanis valamit, a részletek annál felismerhetetlenebbé válnak; a szemlélt tárgy (legyen az arc, egy jelzőlámpa vagy a sokszor mutatott sorok a naplóban), kiszakítva összefüggéseiből értelmezhetetlenné válik. A túl közeli plán ugyanakkor a hatalom módszerét is kifejezi: az ember bőre alá akar mászni, egészen a pórusainkig szeretne férkőzni.

A kisregény nyomasztó, félelmetes atmoszféráját a rendező úgy erősíti fel még inkább, hogy az ábrázolt szervezet embertelenségét még jobban eltúlozza. Kertész művében gyakran Testületként utal a titkosrendőrségre – Vecsernyés ehelyett csak a helyszínét jelzi, amikor Emeletnek nevezi el, ezzel még jobban absztrahálja, még elvontabbá és megfoghatatlanabbá teszi. Mintha nem is emberek állnának mögötte (mint a Testület mögött), csupán egy lélektelen rendszer, egy épület, amely mindenkit elnyel, aki egyszer oda belépett. Látunk ugyan három – időnként megnevezett, de valójában névtelen – embert az Emelet részeként, de ők is csak típusok: a Verőlegény, a Főnök, az Új Fiú. S mivel egyáltalán nem látjuk, ki áll mögöttük, ez a mögöttes hatalom mindennél félelmetesebbé válik.

Aminek nincs arca, az mindig sokkal félelmesebb

Aminek nincs arca, ami ismeretlen, az mindig sokkal félelmesebb, mint a beazonosítható, az ismerős. Az arctalan ellen nem lehet harcolni, a bizonytalanság pedig mindennél rosszabb (ezért játszik el a Hoffmann fiú az öngyilkosság gondolatával, hiszen még a biztos halál is jobb a bizonytalan létezésnél). A végkifejlet ugyanakkor mindkét félnek szolgálhat tanulsággal: a hatalom önmagáért és önmagának való, bosszúálló és önpusztító. Sértődékeny, nem hatnak rá az észérvek. Ha egyszer beindult, mindenképpen végigmegy a számára kijelölt pályán, és mindenkit elpusztít – mindkét oldalon –, aki csak kapcsolatba kerül vele.

Az Emelet-ben mindezt, a hatalom működését lecsupaszítva, szinte laboratóriumi körülmények között figyelhetjük, és akár tetszik, akár nem, muszáj lesz saját magunkra és saját korunkra vonatkoztatni. Vecsernyés János filmjét nem lesz jó érzés nézni, de muszáj.