A Nap utcai fiúk 

Szubjektív forradalom

Bemutató: 2007. október 18.

Szomjas György, olyan kultikus filmek, mint a Talpuk alatt fütyül a szél, a Könnyű testi sértés, a Falfúró vagy a Roncsfilm rendezője utoljára 2002-ben jelentkezett nagyjátékfilmmel (Vagabond). Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára már nem, csak egy évvel később elkészült szubjektív 56-történet viszont az egyik legjobb a tavalyi és az idei évben elkészült, nagyszámú 56-os filmek közül. Titka pedig éppen a személyesség...

A címével sokatmondóan A Pál utcai fiúk-ra rímelő A Nap utcai fiúk ugyanis a kicsit ragadja meg a nagyban. Nincsenek benne monumentális tömegjelenetek (bár felidézi a Rádió ostromát), és nincs szüksége egy-két tanknál többre sem, hiszen nem az 1956-os forradalmat és szabadságharcot akarja ábrázolni, hanem annak egy egészen kis szeletét, csak egy részét – ami viszont (lévén, hogy a forradalomban egyébként is fontos szerepet játszottak a korban a Nap utcaiakhoz hasonló pesti srácok) remekül adja vissza az egészet.

Igazabbnak tűnhetnek bármelyik filmen ábrázolt 56-os hősnél

Ezzel a fogással – azt nem számítva, hogy a személyesség (a forgatókönyvet Szomjas György saját élményei alapján írott novellájából fejlesztette tovább Kertész Ákos) egyben hitelessé és átélhetővé is teszi a történteket – az alkotók éppen az 56-os filmek legproblematikusabb pontját tudták megkerülni. A nagyköltségvetésű Szabadság, Szerelem című Vajna-opuszt leszámítva szinte egyetlen magyar film sem tudja visszaadni a nagyszabású harcokat.

A látvány(osság) helyett tehát A Nap utcai fiúk a szubjektivitásra, a személyes történet elmesélésére koncentrál. Ennek megfelelően az eseményeket végig egy narrátor ismerteti a nézővel, akinek hangját (Csuja Imre) szinte folyamatosan halljuk, majd a film végén a mesélő személyesen is megjelenik – így hozva még közelebb a közönséghez a cselekményt és a hősöket. Szomjas György nem a történelmet, hanem csak egy személyes történetet akar elmesélni – és ezt illeszti be a nagybetűs Történelembe.

Mivel nem állít semmit 56-ról, csak annyit, hogy lelkes fiatalok (is) csinálták, végig őszinte tud maradni. Nem idealizálja hamisan a történteket, sőt többször is megmutatja a hősies forradalom árnyoldalát is (a legelső jelenetek egyikében a felbőszült tömeg ráfogja egy emberre, hogy ÁVÓ-s, és rögtön verni kezdi, a „forradalmárok” egy alkalommal feltörnek egy italboltot, egyszer pedig egymás után két tisztázatlan státusú párt emberei is jönnek toborozni a fiúkhoz, saját maguknak sajátítva ki a forradalmat). Szomjas így kívül tud maradni a párás szemmel elrebegett forradalom-eszmén, sőt az egész történetet elmesélő főhős, Dumás, akivel a legjobban azonosulunk, tudatosan nem is fog fegyvert.

A látvány(osság) helyett a szubjektivitás, a személyes történet

Az alkotó nem idealizálja feleslegesen hőseit sem: a Nap utcaiak fiatalok, cigiznek, vicceket mesélnek, szerelmesek (sőt ennek során csalnak és hazudnak is – lásd a szerelmi háromszöget), összeverekednek, trükkel szerzett nyugati zenére táncolnak, miközben a moziban szovjet filmeket néznek. A film legnagyobb részében a filmszínházban játszódik, s Szomjas nem fél a magától értetődően adódó Rákóczi hadnagya című Bán Frigyes-mű mellett a Sztálingrádi csata, a szintén szovjet Bátor emberek és az 56-os történések közé párhuzamot vonni.

A résznek az egészbe, a kicsinek a nagyba illesztése a filmben nagyon tudatosan történik. A Nap utcai fiúk cselekményének ideje például megegyezik a forradalom 13 napjáéval. Nincsenek előzmények (csak egy rövid felvezetés, bemutatkozás, afféle enumeráció a „grundon” focizó fiúkról) és levezetésként is csak az addigi mesélő személyes megjelenése szolgál (aki röviden összegzi, kivel mi történt a harcok után): a film a Rádió ostromával kezdődik és azzal ér véget, hogy november 4-én bevonulnak az orosz csapatok.

Az alkotók vizuálisan is próbálják elmosni a különbséget a „kicsi” és a „nagy” történet között: a filmben színes és fekete-fehér képek váltják egymást, s míg eleinte csak az archív jelenetek a fekete-fehérek, később a Nap utcaiakról szóló képsorok is egyre többször keverednek bele (fekete-fehérben) az archív, „igazi” felvételek közé. Szomjas pedig egy régi eszközét is előveszi: az eseményeket időnként a hősök beszélő fejei kommentálják – ahogy annak idején például a Roncsfilm-ben, csak itt ezek az álinterjúk egészen más célt szolgálnak (az eddigiekhez hasonlóan a személyes, ám lényegében fikciós történet beleágyazását a történelem valóságába).

Fiatalok, cigiznek, vicceket mesélnek, szerelmesek, összeverekednek

Amilyen tisztán, hazugságtól mentesen láttatja a forradalmat Szomjas, olyan tisztán látják saját helyzetüket a fiatal, kamaszkorú hősök. „Mi ezt a sarkot vállaltuk” – hangzik el többször is, szinte már mantra-szerűen a filmben, miután a pesterzsébeti fiatalok beveszik magukat a Nap filmszínházba, hogy onnan védjék a környéket. A Nap utcai fiúk nem akarnak sokat, „nem akarnak aradi vértanúk lenni”, egészen egzakt módon jelölik ki saját határaikat mind térben, mind átvitt értelemben. Tudják, hogy az ész nélkül való lövöldözés „győzni kevés, meghalni elég”, ezért vezért választanak maguk közül és tervet dolgoznak ki. Sőt úgy tűnik, hogy még a geopolitikai helyzettel is tisztában vannak („leszarják ők – ti. az ENSZ és az amerikaiak – a mi mozinkat”).

A Nap utcai fiúk nem nagyobb és nem kisebb hősök, mint Molnár Ferenc grundvédői – ugyanúgy egy kis, számukra fontos területet védenek meg az ellenségtől. A hősiesség ilyen tiszta, primér formában való ábrázolása miatt viszont a néző szemében igazabbnak tűnhetnek bármelyik valódi vagy kitalált és az elmúlt egy évben filmen ábrázolt 56-os hősnél.