Az irányítás határai

A figyelem határai

Bemutató: 2009. november 19.

Az ilyen filmeket látva, mint amilyen Jim Jarmusch új munkája, Az irányítás határai, mindig elfog a bizonytalanság. Mert az rendben van, hogy bizonyos műveknél (mint amilyen például ez), a kritikusnak oda kell állnia a moziterem bejárata elé, hogy testének véres cafatain keresztül se engedje át a naiv tömeget. Dacára a fizikai erőszaknak, ez egész kényelmes feladat, főleg mostanában, amikor nem kell túlzott nézői rohamoktól tartani.

Aztán jönnek filmek, mint Az irányítás határai, amelyek aztán biztosan nem fogják mágnesként vonzani a tömegeket, sőt megkockáztatom, a többség, aki mégis valamiért megnézi, utálni fogja. Pedig relatíve ismert az író/rendező: Jim Jarmusch neve sokaknak mondhat valamit, még akkor is, ha soha nem lesz egy Woody Allen vagy Tarantino, akiket a szélesebb közönség is ismer és elismer, úgynevezett művészfilmes rendezőként. Nem filmközeli ismerősök körbekérdezése után gyorsan kiderült, Jarmusch-filmet ugyan mindenki látott, mondjuk az Éjszaka a Földön, a Szellemkutya vagy a Hervadó virágok közül -- még ha nem is úgy, hogy tudatában volt annak, hogy Jarmusch-filmet lát.

A nagyszerű Isaach de Bankolé betölti az egész filmet

Magam is meglepődtem, Jarmusch milyen sok jó filmet készített már, és ugyan van közös halmaza ezeknek, például színészválasztás- és vezetés, zenehasználat, stílus -- mégis kellőképpen széttartóak és sokszínűek ahhoz, hogy életműről beszéljünk. Ami nem feltétlenül baj, mert sok rendezőt elront, ha hirtelen életműve lesz, és azt próbálja építgetni, ahelyett, hogy egyszerűen jó filmeket készítene.

Jarmusch ezzel a munkájával mégis szintetizálja a korábbi filmjeit, de tovább is lép. Nem általánosan elfogadott a vélemény, hogy jó irányba. Például az is egy határozott ellenérv, hogy már a sajtóvetítésen is szuszogva aludtak egyesek, pedig volt ingyenkávé előzetesen. Az irányítás határai lassú, szikár film, és sok esetben kimeríti a rossz művészfilm sztereotípiáit.

Ám a rendező minimalizmusához méltóan, mégsem túlozza el ezeket annyira, hogy nyilvánvalóvá váljék a paródia. Hiszen közben  nagyon is komoly filmről beszélünk. És nehéz filmről. Nem csodálom, hogy volt, aki álomba merült a vetítésen, nem azért, mert tényleg unalmas a film, hanem mert szinte fizikailag megterhelő, hogy mennyire oda kell figyelni, ha élvezni akarjuk. Ha eloszlik a figyelmünk, és kiesünk a ritmusból, akkor belefulladunk (vagy legalábbis belealszunk) a szörnyű unalomba.
 

Koncentrált figyelem sugárzik Az irányítás határaiból

A sztori egyszerűen összefoglalható: a főhős, Lone Man (a "magányos férfi"), Madridban, Sevillában és más spanyol helyeken különös emberekkel találkozik, akiktől különös üzeneteket kap, amelyek alapján újabb különös emberekhez és üzenetekhez jut el, és így tovább. Az üzeneteket egy gyufaskatulyában kapja: ezek egy szoftver aktiváló kódjára hasonlítanak: betűk és számok egymás mellett. A különös emberek pedig sosem az "akcióról" beszélnek, hanem bölcsességeket nyilatkoztatnak ki, a főhőssel, akit Isaach De Bankolé alakít lehengerlően, nem alakul ki se párbeszéd, se különösebben szoros viszony.

Még egy meztelen nő fegyverrel a kezében sem tudja szexre csábítani. Sőt, az sem hatja meg különösebben, amikor Tilda Swinton fehér ruhában, fehér esernyőben és fehérbe hajló szőke hajjal például a filmekről beszél; a régi mozik szerelmese, Hitchcock, Welles kerülnek szóba, majd szép lassan azon kapjuk, hogy az aktuális filmről, saját szerepéről van szó -- ezek Az irányítás határának legjobban sikerült pillanatai. Luis Tosar pedig  a zenéről, John Hurt a képzőművészetről beszél, ezek kicsit felszínesebb, de szintén megfontolásra érdemes mondatok.

A film első, Madridban játszódó fele sikerült a legjobban. Ha Jarmuschnak és operatőrének, Christopher Doyle-nak végig sikerült volna ezt a feszültséget, stílusbeli egységet fenntartania, akkor igazi kiforrott remekműről beszélhetnénk, olyan meditatív erejű filmről, amihez csak Tarkovszkij alkotásai hasonlíthatók. Ám amint a hős elér Sevillába, kicsit fellazul a film, és a feszültséget nem pótolja más, ami leköthetné a figyelmünket, de ezért kárpótol a finálé Bill Murray-vel, ahol Jarmusch bebizonyítja, olyan alkotóvá érett, aki a saját törvényei szerint dolgozhat: például megteheti azt, hogy főhősét pusztán a képzelete segítségével juttatja be a szigorúan őrzött villába. ("Mégis hogyan jutott be ide?" "Használtam a képzelőerőmet.")

Az akció helyett filmről, zenéről, képzőművészetről van szó

Aki miatt pedig a film minden esetleges hibája, túlkapása megbocsátható -- sőt, más értelmet nyer, az a főszereplő Isaach De Bankolé. A francia színész összesen tíz mondatot, ha mond az egész filmben, jóformán el sem mosolyodik, egy arca van, mégis tökéletesen betölti az egész művet. Magával ragadó az a koncentrált figyelem, ami sugárzik belőle -- azt hiszem, ez az, amit a nézőnek észre kell vennie, és ha észreveszi, önkéntelenül is hasonlóan erős, megfeszült figyelemmel fogja követni a filmet. Ez a fentebb említett fizikai fáradtság oka. Figyelni pedig meg kell tanulni, sőt, talán ez az egyetlen dolog, amit meg kell tanulni -- ahogy Simone Weil és Pilinszky János mondták egybehangzóan.

Az irányítás határai legjobb pillanataiban pedig a figyelemre tanít, tehát érdemes egy türelmes estén beülni a moziba és megnézni. Ilyenkor kritikusként nem tehetünk mást, mint hogy odaállunk a moziterem elé, és -- akár testi épségünket kockáztatva -- betereljük szegény nézőket.