Batman VS Spielberg

A rettegés fokai

Hál’ istennek, hogy Nolannak nincs humora, így a filmjei kb. annyira viccesek, mint egy tömegbaleset utáni temetés, Batmannak is csak annyi a nevethetnékje támad, amennyi maximum egy száraz félmosolyra elegendő. A Batman Begins elődeitől eltérően nem kacsingat ironikusan kifelé, és ennek köszönhetően nem kannibalizálja önmagát. A popkulturális mítoszt ezúttal kőkemény-komolyan vették; adaptálói tisztelik, és legendának kijáró elővigyázatossággal kezelik.

Bűntudattól és bosszúvágytól frusztrált milliomos playboy A Batman Begins egyik posztere

Bár a kívülállóknak (vö. képregényfrászban szenvedőknek) nem sokat mond, mindenki más megkönnyebbülten konstatálhatja: ez a Batman végre tényleg az a Batman – az 1986-ban Frank Miller által újradefiniált, neurózisok bénító nyomásától szédelgő, agresszív bosszúgép, és nem a Tim Burton-féle pop art-gótikus mesevilágba beleállított ébenfekete kejlfeljancsi (amely víziók legnagyobb hibája természetesen mindig az volt, hogy egyik sem igazán a Denevéremberről szólt). Nolan és Goyer, a forgatókönyvíró a film történetének alapjául Miller Batman: Year One című klasszikus szösszenetét választotta, amelytől ugyan több helyen eltérnek, Miller „szelleme” mégis végig jelen van a filmben: ez az ő apokaliptikus Gotham City-je és az ő pszichopata Batman-je.
 
A szereposztás hajszál híján tökéletes: Christian Bale Bruce Wayne szerepében már sokadszor bizonyítja be, hogy generációjának legjobb amerikai színésze. Nem lehet könnyű úgy eljátszani egy bűntudattól és beteljesítetlen bosszúvágytól frusztrált milliomos playboyt, aki éjjelente bőregér szerkóba burkolózva küzd Gotham söpredéke ellen, hogy végig hiteles tudjon maradni – kérdés persze: jelen esetben mi a hiteles? Ismer valaki bűntudattól és beteljesítetlen bosszúvágytól frusztrált, milliomos playboy-denevérembereket? Na ugye!, ám Bale-nek mégis sikerül. A film első felében még csak nem is az a legizgalmasabb, hogy végig tudja-e csinálni Bruce Wayne a tibeti kolostor élet-halálra menő harcművészeti tréningjét, hanem hogy Christian Bale képes-e megetetni velünk a tényt, hogy a szülei erőszakos halálának traumája kellő pszichológiai alapot szolgáltat neki élete végéig talpig denevérbe öltözve rossz fiúk után kajtatni a háztetőkön.

Bale ebben a tekintetben roppant meggyőző.

De a többieknek sem kell szégyenkezve az árnyékba húzódnia: Michael Caine Alfred a komornyik szerepében, Bruce Wayne pótapjaként; Morgan Freeman mint Batman fegyvermestere; Gary Oldman a nagy Jim Gordont könnyedén hozva vagy Rutger Hauer, ahogy apró szerepét emlékezetessé teszi: ők így együttesen adják az idei év legjobb ensamble cast-ját.

Csőlátású misszió Jelenet a filmből

Csak Katie Holmes lóg ki a sorból, Bruce obligát szerelmeként. A képregényben, ha van is Batmannek barátnője, a kapcsolat mindig virágéletű – a nő vagy meghal, vagy Wayne titka áll közéjük, blablabla. Az igazság az – és a filmesek ugyanerre a következtetésre jutottak, a film legutolsó jelenetéből ítélve, hogy Batman valójában aszexuális, bármiféle nemi kapcsolat csak akadályozza csőlátású missziója sikeres véghezvitelében, úgyhogy Holmes figurájának exit-je a film végén - bár maga a karakter eleve felesleges - rendesen alá van dúcolva a megfelelő motivációkkal.

Egyedül az nem tetszett, hogy bár az ereje meglett volna hozzá, a film nem tudott ellenállni a szuperhős műfaj rosszéletű kliséinek: a finálé, látványossága és dinamikája ellenére teljesen formula (ráadásul a film legállatabb jelenetére korábban kerül sor, mikor Batman a „kocsijával” végigzúz a városon), az pedig, hogy a forgatókönyv a legutolsó harmadban elkezdi halmozni a főgonoszokat, még egyik képregényfilmnek sem használt. Ám ezek mind olyan hibák, amelyekről az ember azonnal megfeledkezik, amint vége a filmnek (nekem munkaköri kötelességem eszembe vésnem őket). A Batman Begins által keltett végső benyomás a teljes elégedettségé.

Sajnos létezik neki egy gonosz féltestvére:

Az amcsi mozibajáróknak van egy sajátbejáratú kifejezésük, a suspension of disbelief, vagyis hogy egyes filmek élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges a néző nagymértékű jóhiszeműsége - az, hogy a nagyérdemű adja le a józan paraszti eszét a ruhatárban. A Világok harcára akár magunkkal se vigyük. Nem csak azért rossz film, mert a logikának percenként mutat fityiszt (senki ne jöjjön nekem azzal, hogy „ez csak egy nagy, nyári pattogatott-kommersz mozi, nem kell komolyan venni!” Barátaim és szomszédaim, van azért egy határ, és ha filmesék azon túl is hülyének néznek, hát számoljanak a következményekkel – lesújtó kritikámmal, amitől garantálom, hogy Spielbergnek évekig kell majd terápiára járnia!), hanem azért is, ami miatt Spielberg már évek óta képtelen jó filmet csinálni: nincs vér a celluloid pucájában.

Nincs vér a celluloid pucájában Tom Cruise és Steven Spielberg

Spielberg öregkorára maga lett a megelevenedett coitus interruptus: ha akad is radikális ötlete, az vagy hamvába hal, vagy eltörli az amerikai középosztály Disney-értékrendje, amely a film percenkénti logikai buktatóival kombinálva az év eddigi legidegesítőbb szuperprodukcióját eredményezi: a Világok harca főhőse, Cruise, a szar apa a megpróbáltatások hatására super dad-dé válik; halottnak hitt rokonai egy karcolás nélkül, kitárt karokkal és üdvözült mosollyal fogadják a megtérőket – és tiszta szerencse, hogy a porig rombolt Amerika egyetlen olyan utcájában laknak, amelyet elkerültek a marslakók harci gépei!

A félőrült Tim Robbinst (akinek alakításánál még egy középiskolai színjátszókörben is jobbakat látni) hősünk különösebb lelki tusa nélkül teszi el láb alól, mivel Robbins delíriumos hangoskodásba kezd – de hiszen addig is elég sokat ordítozott, ha korábban kinyírja, előbb mehetünk haza! És így tovább: a logikátlan motivációk, erőltetett szituációk és az egymásra hányt, kiforratlan ötletek tárháza a Világok harca, Spielberg szirupos, gusztustalan világnézetével körítve, a végén a legnevetségesebb anti-climax-szal, amelyet csak inváziós filmbe beleképzelni lehet (Tudom hogy a Wells regény is így ér véget, de az még messze nem jelenti, hogy jó is ez a befejezés. A mindenféle klasszikust megerőszakoló Hollywoodnak épp ilyenkor nem lenne szabad tisztelnie az irodalmi eredetit! Ami a könyvben működik, az filmben néha egyáltalán nem.)

Ez egy istentelenül skizofrén film, hiszen Spielberg most sem tudja eldönteni, hogy ő kommerszfilm rendező-e avagy „komoly” művész: a Világok harca 9/11-allegóriának lottyadt (a filmek ekkora sebet nem tudnak begyógyítani, Godzillának sem sikerült!), recsegős scifi-akciónak pedig túl didaktikus. Cruise bőrén megül a hullahamu, a fia pedig hazaszeretetből és bosszúvágyból katonának állna – a világ állása így köszön vissza a filmben, később viszont Cruise egymaga, egyetlen gránáttal elpusztít egy gigászi, háromlábú ölőmasinát – túl nagy a kontraszt a film két agyféltekéje között, így a reálhorrornak szánt jelenetek sem vehetők komolyan.

Ha korábban kinyírja, előbb mehetünk haza Tim Robbins és Tom Cruise

A filmben az alakítások az „irritáló” és az „elviselhető” faktorok közt leledznek, ám Cruise, meg kell hagyni, egészen jól domborít, bár nem tudom, Ray figurája mennyiben tér el a saját narcisztikus személyiségétől. Az effektek lenyűgözőek, csak ami körül veszi őket, azt tudnám feledni.