Világok harca

Kapuzárási pánik

Bemutató: 2005. június 30.

Persze akik nagyon biztosra akarnak menni, azok esnek a legjobban pofára. Ezt a pofára esést is mi szívjuk meg, egyszeri nézők, akiknek az álomgyár valaha volt lázadói (Lucas, Coppola, Scorsese, Spielberg, stb) által játszott biztonsági játék már rég nem mond semmit. Ha csak azt nem: kell a zséd haver.

Amikor Orson Welles 1938-ban a fél amerikai populációt az utcára kergette a saját Világok harca feldolgozásával (marslakók az éterben, beparázott polgárok mindenhol), már akkor látszott, hogy az alapsztori működik, a kérdés már csak az, hogy a T. alkotó mit hoz ki belőle.

A T. alkotó jelen esetben fogta H.G. Wells-t, és mindent, ami rossz, megtartott belőle (következetlenségek, az ötletben rejlő lehetőségek ignorálása, stb.), hozzá csapott némi Tom Cruise-t és össz-amerikai poszt-911 traumát (jönnek az izék gyilkolni, asse tudjuk mér, szegény kicsi muffok vagyunk, kb. ilyesmit), majd az így létrehozott filmanyagra rámontírozott néhány remekbeszabott Tripodot (amikből gyilkolnak a gyilkos űrlények). A Tripodok a helyükön vannak. És jó őket nézni. Egy darabig.

A Tripodok a helyükön vannak

A Világok harcának sztoriját Spielberg napjainkba helyezte, ami azonban, sajnos, semmi többletet nem ad a gonosz űrlények inváziójához, tehát se társadalomrajz, se aktuálkritika, csak a negyvenesnek látszó darukezelőt játszó Tom Cruise, és az ő szépen kibontott családi drámája: kisleány és nagyfiú, meg TC mint béna apuka, és ők így hármasban – egy Tim Robbins vendégjátékkal - végiglelkizik a film háromnegyedét. Ami persze nem lenne baj, ha Világok harca, célkitűzését tekintve, nem egy űrbeli invázióról szólna.

A sci-fi-ken ritkán szokás számon kérni a valósághűséget – annál inkább a belső koherenciát. Vagyis a történeten belül ne legyenek logikai ellentmondások, az egyik snitt ne állítsa homlokegyenest az ellenkezőjét az előzőnek, és nem utolsósorban, legyen eldöntve, hogy mi miért történik. Nem tudjuk, miért jönnek azok az izék. Nem tudjuk, miért most. Az sem világos, hogy az évmilliók óta az aszfalt alatt öt méterre tanyázó tripodok hogy nem szúrtak szemet egy-egy gázvezeték lefektetésekor. Vagy, hogy a nyilván remek technikával rendelkező űrlakók miért egyesével energiabombázzák le az embereket. Spielberg azért (még) távolról sem egy új Ed Wood, hogy az ilyen ordító bénázásokat a kreatív szellem logikán túli megdicsőülésének tekintsük.

Ami viszont pozitívum, és dicséretesen plasztikus a megvalósítása is, hogy a bepánikolt humanoidok úgy viselkednek a vásznon egymással – függetlenül az űrlényektől -, ahogy hasonló pánik-esetekben az életben is szokás: mint az állatok. Aztán Spielbergnél megjelenik a hadsereg. Ugyan tenni nem tudnak semmit, de az azért érződik, hogy ott megdobban a rendezői szív, és él a csillagos-sávos öntudat: legalább azok a hős fiúk a helyükön vannak. Finom agitprop vonal, de ez – a kvázi világégés után egyben maradt bostoni enteriőrökhöz képest például – nem is annyira vicces.

Most, hogy ezek az ex-radikális (ex-rendező) hollywoodi nagykutyák, mint Lucas meg Spielberg végre tényleg azt csinálhatnának, amit akarnak (pénz meg respekt van ugyebár), úgy tűnik, hogy nem nagyon akarnak már semmit. Olyan filmet készíteni, ami nem ürül ki a nézőből a vége főcím után, legalábbis tuti nem.

Ha netán lenne olyan filmfan, aki a Spielberg névtől – és az UFO-któl – még mindig beindul, az nézze meg inkább tizedszerre az E.T.-t, vagy a Harmadik típusú találkozásokat. Aztán, ha elég perverz, jöhet a Világok harca. Tanulságos menet lesz.