Buhera mátrix

Sztorik az életemből

Bemutató: 2007. március 29.

Litkai Gergely igen jó referenciákkal rendelkező (több humorműsor háttérembereként dolgozó Karinthy-gyűrű-tulajdonos, a hazai stand up comedy ismert alakja, a Godot Dumaszínház egyik elindítója), neves és közkedvelt fiatal humorista. Márton István tapasztalt tévéfilmes rendező, ezenkívül az Ede megevé ebédem társrendezője. Közös alkotásuk, a Litkai 2003-ban megjelent könyvén alapuló, Márton rendezésében megvalósuló Buhera mátrix sajnos mégis jó példa arra, hogy a jó szöveg, a jó alapanyag vagy a jó humor önmagában még nem elég egy (jó) nagyjátékfilmhez.

Egyesek szerint egyetlen szavas, mások szerint egymondatos válasz adható arra a kérdésre, miről szól egy film – ha jó a forgatókönyv. Ha ezt a szabályt a Buhera mátrix-ra akarjuk alkalmazni, igencsak bajban vagyunk. Címével a mű arra utal, hogy a buheráló mesteremberek mátrixába került átlagember hányattatásait fogja megénekelni, ám ez valójában a filmnek csak egyetlen epizódja a sok közül, hiszen rögtön a felütéssel kapunk egy cselekményes, lineáris történetmesélő munka ígéretét jelző keretet (az első jelenetben elütött főhős előtt egy égi vetítőben lepereg élete filmje).

Ezt követően a Buhera amolyan Előre! vagy A kis utazás-féle nosztalgiafilmbe fordul imperialistának bélyegzett Miki egérrel, úttörőtábor-beli gyümölcskereső játékkal, káoszba fulladó úttörőavatással – és eddig működik is. A néző akkor veszti el a fonalat, amikor hatalmas ugrással – kihagyva, csak néhány mondatban ismertetve a legtöbb ember életében igen fontos szerepet játszó egyetemet/főiskolát – a vízóra beszereltetésének és az autóvezetési tanfolyamnak igen hosszadalmas (és egyébként időnként csakugyan nevettető) részletezését láthatja.

Nevettető körmondatok, frappáns szóvirágok, erős verbalitás

A profi dramaturg/forgatókönyvíró hiányát másrészt apró, ám zavaró pontatlanságok is jelzik. A kis Geri és a kis Zsófi az úttörőtáborban 1986 körül a Republic együttes Repül a bálna című számát hallgatja walkmanen. A Republic együttes 1990-ben alakult, első lemezük (kazettájuk), az Indul a mandula! (melyen az említett dal is szerepel) 1991-ben jelent meg – amikor ugye már nemigen voltak úttörőtáborok. Vagy: „Nincs is kanapénk!” – mondja a főhősnek egy jelenetben barátnője, amikor a néző saját szemével látja, hogy dehogynincs! – ott ülnek rajta a mesteremberek, onnan nézik egész nap munka helyett a Spektrum tévét (amiben egyébként két egymást követő reggelen is ugyanaz a műsor megy, hiszen kétszer is hallható a „Csakúgy, mint a gengszterek a húszas évek Chicagójában...” szövegrészlet – mert sajnos az alkotók erre sem ügyeltek).

Ezeknél sokkal súlyosabb hiba, hogy nincs meg az összhang az egymás mögé sorakoztatott, különálló jelenetként esetenként igen jól működő képsorok között. A főhős életének filmje döccenőkkel, hatalmas kihagyásokkal és sok megszakítással pereg. Ez pedig már csak azért is sajnálatos, mert az utolsó jelenetre összeáll a kép, és az alkotók még egy ötletes slusszpoént is csempésztek a film végére (kiderül, ki miért van ott még a főhősön kívül az égi vetítőben, s hogy mi is történt pontosan az autóbalesetnél).

A vásznon látható kép mintha csak háttér, illusztráció lenne

A Buhera mátrix-nak pedig már a tévében futó előzetese is vicces: „a Ben Hur nézőjének új filmje!” – ígér önfeledt önironikus ökörködést a film szlogenje. Az önironikus ökörködést meg is kapjuk (a Malacka és a tahó remek ska-zenéje és az apró színészi remeklések mellett lényegében az menti meg a művet, hogy olyan, mintha az alkotók még saját magukat sem vennék komolyan), a film kitétel azonban sajnos nem teljesül (vagy legalábbis a Buhera nem felel meg a dramaturgiai elvárásoknak). Nagyszerű, sokjelzős szerkezeteket, lenyűgöző, nevettető körmondatokat, frappáns szóvirágokat hallunk az erős verbalitással működő műben, mindehhez azonban a vásznon látható kép mintha csak háttér, illusztráció lenne.

A hajnalban érkező, megbízhatatlan, „külföldi vendégmunkásokat” alkalmazó mesteremberekről, vagy az autósiskolák oktatóiról (akiknél 40 perc egy óra, és tanítványaikat mindig oda viszik vezetni tanulni, ahol nekik éppen valami dolguk van) mindenkinek van egy jó sztorija, és persze másokét is szívesen hallgatjuk meg – főleg, ha olyan tehetséges humoristáról van szó, mint Litkai. Ezek elmesélésére azonban nem a film a megfelelő médium, hanem a stand up comedy. A Buhera mátrix így aranyköpés- és jó duma-gyűjtemény marad. Annak viszont elsőrangú.