Csoda Krakkóban

Mesejátékfilm

Bemutató: 2004. december 2.

A Simó-osztály utolsónak tagja, Groó Diana elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Csoda Krakkóban című mozit, melyben a zsidó kultúrának és identitásnak állított emléket. A film bármily lendületesen és ígéretesen indul, idővel kissé leül, vontatottá válik.

Pedig számos dolog írható a rendező javára: Groó Diana nem fél az érzelmes meséktől – a szerelmeseket a predesztináció, a hagyomány, az évezredes kultúra, és egy csodarabbi köti össze egymással; a hit és a szeretet még a halálon is képes diadalt ülni. Mi ez, ha nem egy embermeleg mese felnőtteknek?

A szálak azonban helyenként úgy gubancolódnak egymásba, hogy ha ki is tudjuk bogozni őket, nem értjük miért támadt a bog; egy-két jelenet összekapcsolását, a túl sok szerencsés véletlent egy idő után már nem a predesztináció, hanem a rendezői önkény számlájára írja a néző, jóllehet a pörgő tenderli visszatérő képe jelzi: a világban minden mindennel összefügg, eleve elrendelés uralkodik.
A film egy múltbeli találkozással indul – egy budapesti könyvesboltban egy kislány és egy kisfiú ismerkedik meg egymással, hogy aztán sok-sok évvel később egy krakkói antikváriumban találkozzanak újra. A Krakkó forgatagába megérkező Bíró Eszter (szuggesztív filmarc) egy lengyel rabbi sírját akarja a városban restaurálni – egy antikváriumba tér be, ahol Pjotr (Maciej Adamczyk), az egyik eladó döbbenten tapasztalja, hogy a lány birtokában van családja egykor féltve őrzött könyve, a csodarabbi kötete, mely a halottak feltámasztásának módjáról is több passzusban emlékezik meg. 

Zsebében ott a marsall-bot Bíró Eszter szuggesztív filmarc

A fiú a lány nyomába ered, és segítséget színlelve, nem éppen lovagias módon kirabolja – Eszter gyámolítására egy vásári komédiás siet, és láss csodát, miközben az elveszett táskát kutatják, nem elég, hogy Pjotrba futnak, még az is kiderül, hogy a két férfit rokoni szálak fűzik egymáshoz… 
Hősnőnk Lengyelhonban igen kapósnak bizonyul – Pjotron kívül a mutatványos, egy vásári komédiás testvérpár, mi több, még egy pincér is harcba indul a kegyeiért, de fenn az égben már minden meg lett írva: ugye nem nehéz kitalálni, kinek a párja lesz?

A Csoda Krakkóban a megidézett rabbi (Franciszek Pieczka) megjelenéséig egyszerre felnőtt mese és tisztelgés a zsidó hagyományok előtt (táncok, zenék, tradíciók, jiddis nyelv etc.). A csodavárás, ha kisebb döccenőkkel is, de ébren tartja a filmet, a csoda megtörténte (a rabbi megjelenése és a szeretett nagymama feltámasztása) azonban, kissé gyerekesre sikerül – a felnőtt mese a film utolsó harmadában mesejátékká alakul át: a mutatványosok gyűrűjében tradicionális ruhába öltöző Eszter és Pjotr tánca, játékos összeadása egyenesen a „világraszóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulatra emlékeztet.

Békés Itala szerepeltetése kiváló ötlet Diana részéről, a színésznő szívet melengető a nagymama szerepében; hogy Pjotr ismét együtt akar lenni vele, hihető és érthető mindannyiunk számára.

A film, bár egyértelműen a rendezőt erősen foglalkoztató kérdéseket járja körül (zsidó-identitás, tradíció, predesztináció), nehezen átélhető alkotás – egy ponton túl a néző elengedi a szereplőket az útjukra, nincs tétje sem a nagymama feltámadásának, sem pedig annak, amit amúgy is tudunk a film elejétől, a szerelmesek egymásra találásának.

A leírtak ellenére úgy gondolom, Groó Diana zsebében ott a marsall-bot (jól választ színészeket, egyéni a hangja, dramaturgiai bakugrásai ellenére jól bonyolítja a történetet etc.) – első filmje után várakozásokkal telve várom a másodikat.