Darren Aronofsky: A forrás

Az életfa titka

Mi kapcsolhat össze egy 16. századi spanyol konkvisztádort, egy 21. századi amerikai rákkutatót és egy 26. századi űrhajóst? A válasz Darren Aronofsky A forrás (The Fountain) című filmjében található. A 2006-os velencei filmfesztiválon bemutatott alkotás megítélése igencsak vitatott volt, az első sajtóvetítésen még kifütyülték, másnap a közönség viszont felállva tapsolta meg a rendezőt. A XVI. Stockholmi Filmfesztiválon mindenesetre kézbe vehetett érte egy 7 kilogrammos bronz lovat, azaz a „Visionary Award”-ot. Az indoklás: Aronofsky szenvedélyes ábrázolásmódjával és formabontó vonalvezetésével felrúgja a filmes szabályokat, művészetével inspirál és elvarázsol, igazi látnokként sohasem tapasztalt világokba vezeti nézőit.

Aronofsky a Wired magazin hasábjain (Wired 14.11 – The Outsider) már korábban beszámolt arról, hogy legutóbbi filmje (Rekviem egy álomért) óta eltelt hat év alatt mennyit dolgozott azért, hogy elkészülhessen A forrás-sal. Az ezer évet átölelő szerelmi történet három különböző korszakban játszódik: az első részben Tomas, a konkvisztádor indul harcba Isabel királynő parancsára a maják ellen az élet fáját keresve; a másodikban Tom, az idegsebész próbálja megtalálni a gyógyírt felesége, Izzi agydaganatára; a harmadikban pedig Tom, az űrhajós próbál meg eljutni egy távoli csillagra, miközben halott feleségének emlékei kísértik.

A film ötlete akkor született meg, amikor Darren Aronofsky 1999 tavaszán kilépett a Mátrix vetítéséről és elhatározta, hogy Stanley Kubrick, George Lucas és a Wachowski fivérek után ő lesz a következő rendező, aki új területeket fog meghódítani a sci-fi filmek számára. Úgy érezte, hogy a műfajt már túlságosan elárasztották a számítógépes programokkal előállított képek, ezért mindenképpen olyan filmet akart készíteni, amelyben CGI (Computer Generated Images) technika használata nélkül, kizárólag analóg módon, filmre fényképezve jelenítené meg a világűrt.

Ezer évet átölelő szerelmi történet három különböző korszakban

Mintha ez önmagában még nem lett volna elég, egyéb akadályok is nehezítették a film előkészületeit. Először hosszas huzavona után az egyik stúdió vonta vissza a 70 millió dollár költségvetésűre tervezett film támogatását, majd az eredetileg főszerepet játszó Brad Pitt szállt ki néhány héttel a forgatás előtt. Ezek után a női főszereplő, Cate Blanchett is szedte a sátorfáját, elárverezték a díszleteket, és egy ideig úgy tűnt, nem lesz semmi Aronofsky terveiből.

Néhány havi kényszerpihenő és a forgatókönyv képregény formában való megjelentetése után azonban a rendező úgy döntött, inkább visszatér független filmes gyökereihez, és mégis leforgatja a filmet. Átírta a forgatókönyvet, felhívta korábbi kollégáit, és kiszámolták, hogy az eredetileg tervezett költségek feléből is el lehet készíteni A forrás-t. A főszerepekre egy akkor még kevésbé ismert színészt, Hugh Jackmant (X-Men, Scoop, Hihetetlen trükk) és Aronofsky feleségét, Rachel Weiszt (Anapfény íze, A múmia, Az elszánt diplomata) kérték fel.

Jól megszokott csapatával megpróbált kézzelfogható megoldásokat keresni elképzelései megvalósításához. Így akadtak Peter Parksra, a London mellett élő tengerbiológus-fényképészre, aki különleges technikai eszközeivel, otthoni műhelyében szinte csodákra volt képes: házilag készített mikrozoom-os optikáival közel ötszázezerszeres nagyítást tudott készíteni bármiről és azt képes volt filmre is venni. Különlegesen szép képeket hozott létre egyszerű elemek keveredését fényképezve; a vízbe élesztőt, olajat, festéket, oldószereket fecskendezve olyan hatásokat sikerült elérnie, mintha az ember egyenesen az űrbe nézne; nála egy csipetnyi curry a vízbe szórva olyannak hatott, mint egy égő meteoritzápor. Először senki nem akarta elhinni, hogy CGI nélkül lehetséges ilyen jellegű animációs trükköket létrehozni, végül azonban tízhetes megfeszített munka után sikerült elkészíteni a felvételeket, ráadásul a több millió dollárba kerülő speciális számítógépes effektek helyett az említett módszerekkel 140.000 dollárból készültek el a film igen jelentős részét kitevő animációk.

A díj kapcsán korábbi filmjeiről is kérdeztük Darren Aronofskyt.

filmhu: Első sikereidet a Pí című filmeddel érted el. Mesélnél ennek a körülményeiről?

Darren Aronofsky: A rövidfilmem után éveket töltöttem azzal, hogy kitaláljam, milyen nagyjátékfilmet készítsek, mert az akkori technikai korlátok miatt kevés pénzből nem lehetett filmet forgatni. Egyik évben elmentem a Sundance Fesztiválra, hogy egy barátom filmjét megnézzem, akivel akkor egy iskolába jártunk. Az újdonság erejével hatott rám, hogy ott egy helyen találkozhattam a nagy múltú filmkészítőkkel, és a független fiatal filmesekkel. Ott jöttem rá, hogy ha az ember személyes indíttatásból csinál filmet és keményen megdolgozik érte, biztos, hogy majd valahol közönségre is talál. Ez a környezet és hozzáállás inspirált engem arra, hogy én is filmet készítsek. Nem volt ugyan egymillió dollárom rá, de a barátaimmal összegyűjtöttük minden pénzünket és így lett húszezer dollárunk. Ehhez persze egy olyan ötlet kellett, amit kevesebb pénzből, kis költségvetéssel is le tudtunk forgatni.

Sean Gullette volt az egyetlen színész, akit akkoriban ismertem, így hát tőle kérdeztem meg, hogy együttműködne-e velem az új filmemben, és segítene-e kialakítani a film fő karakterét. Együtt kezdtük megírni a forgatókönyvet, szép lassan gyűlt a pénz is és elkezdtünk forgatni.

Szenvedélyes ábrázolásmód és formabontó vonalvezetése

filmhu: Honnan jött a történet a számokról, a fejfájásról?

D.A.: Ha eredeti, saját történetet írok, mindig azt próbálom leírni, amit épp csinálok, vagy ami épp foglalkoztat. Különböző ötleteket gyűjtök össze különböző helyekről, és ezeket próbálom összehozni, együtt megmutatni. Például a Pí esetében rengeteget olvastam Philippe K. Dick-től, aki általában paranoiás dolgokról és alakokról ír. Van egy furcsa könyve, ami a saját kiadásában jelent meg. Az egyik barátunk pedig akkoriban egy újság irodalmi rovatának szerkesztőségénél dolgozott és könyvajánlókat írt, ő hozzá tudott jutni ezekhez a furcsa irományokhoz. Így került hozzá ehhez az érdekes műhöz, amelynek Vulcanus pörölye volt a címe, és ennek a főszereplője lett a mi fő karakterünk, aki abszurd kapcsolatokat fedezett fel a különböző történelmi események dátumai között. Mindenben képzelt összefüggéseket látott, a számok bűvöletében élt, úgy gondoltam, hogy ez a fajta paranoia, amikor az ember számokat lát mindenhol, eléggé érdekes kiindulópont lehet a filmemhez.
De más élmények is befolyásoltak. Középiskolában volt egy különórám, aminek az volt a címe, hogy misztikus matematika. Itt a tanár fura dolgokat tanított nekünk. Az egyik órán arról mesélt például, hogy az egyiptomiak 3,2-re becsülték a pí értékét, de ha vették a legnagyobb, a Kheopsz piramis magasságát és elosztották az alap hosszával, akkor a pínek egy sokkal pontosabb értékét kaphatták. Egy másik órán beszélt Pitagorászról, aki szintén nagyon érdekes volt számomra, mert titokzatos geometriai számításai miatt még életében egész kultusz alakult ki körülötte.

Eredetileg úgy kezdődött a történet, hogy szerzetesek üldözik Max-et. Európa egyes részein talán megszokottnak számíthat a szerzetesek jelenléte, de New York kellős közepén ez a jelenet meglehetősen furcsának hatna. Azon kezdtem tehát gondolkozni, hogy tudnánk megoldani ezt a kérdést. Akkor jött az ötlet, hogy lehetnének ortodox zsidók is a szerzetesek helyett. Az ő világuk is eléggé misztikus, a kabbalával, ezért azon kezdtünk dolgozni, hogy erről minél többet megtudjunk. Nem volt mellékes, hogy fekete-fehérben is jól néznek ki, hiszen mindenképp ebben a színvilágban gondolkoztunk, tehát így alakult ki a történet.
Hasonló módszerrel készítettük legújabb filmemet, A forrás-t is. David Bowie Space Oddity című dalától kezdve saját életem eseményeiig rengeteg minden volt hatással ránk, és így raktuk össze végül is ezt a történetet.

filmhu: Mi a véleményed a kabbala-kultuszról, amit az utóbbi időben Madonna is felélesztett?

D.A.: Én már jóval korábban foglalkoztam ezzel a témával. A Pí már a vágószobában volt, mikor Madonna előjött ezzel a Kabbala-dologgal. Akkor hirtelen úgy éreztem, ellopta a történetemet.

A zsidó hagyományban nagy múltja van a Biblia tanulmányozásának, legalább kétezer évre tekint vissza. Azért akarták elemezni, mert azt gondolták, hogy Isten írta, ezért minden szavának jelentősége van, szentírásnak tekintik. Voltak mindenféle érdekes, de furcsa és különös értelmezések is. Nem a Biblia ellen beszélek, nem akarok senkit megbántani, de úgy gondolom, mindenben lehet jeleket keresni. Így akár egy teljes vallást is képesek vagyunk teremteni egy-egy ilyen ötlet tanulmányozása köré. A lényeg az, hogy higgyünk abban, amit gondolunk. A Pí-nek a lényege éppen az, hogy amikor az ember jeleket kezd keresni mindenhol, akkor nagyon közel áll ahhoz, hogy paranoiássá váljon.
Szerintem a filmkészítés folyamata is hasonló ehhez, hiszen miközben a forgatókönyvet írom, szeretnék mindent összefüggésbe hozni a főszereplővel. A paranoiások is épp így látják a világot, azt hiszik, hogy bármi történik körülöttük, az valahogy kapcsolatban van velük.

filmhu: Te hiszel ezekben a dolgokban?

D.A.: Szerintem azok a spirituális kapcsolatok, melyek minden embernek részei, mint például a kultúra, a vallás, a hit, mind összekapcsolnak bennünket. Valahogy ezeket a kapcsolatokat már tönkretettük, de ugyanakkor a világon például mindenhol táncolnak, mindenhol hallgatnak zenét, mindenhol írnak dalokat… mind ugyanúgy alkotunk, ezáltal kapcsolatban vagyunk egymással. Ami összekapcsol, az a spiritualitás és a mitológia. Csodálatos, hogy mennyiféle mítosz létezik.

Ilyen az élet fája is, mely A forrás-ban szerepel. Ezt a motívumot a Bibliából, a Teremtés könyvéből vettem, de megtalálható az iszlám vallásban, valamint a majáknál is. Miután befejeztük a filmet, leveleket kaptam Skandináviából, hogy az ő mitológiájukban is megtalálható az életfa szimbólum. Erről egyáltalán nem is tudtam.

filmhu: A Pí-vel megnyerted a legjobb rendezőnek járó díjat a Sundance Filmfesztiválon. Ez jelentett bármiféle felelősséget a későbbi munkáid során?

D.A.: Amikor a Sundance-re mentünk, akkor mindenki a színes filmeket szerette. Mi voltunk a bizarr figurák a fura, alacsony költségvetésű fekete-fehér filmünkkel, amit talán jobb is, ha elfelejtenek, semmi esélyünk nem volt. Senkit nem érdekelt a film, nem nézte senki, nem foglalkoztak velünk, kicsit mi is megijedtünk. Emlékszem az első vetítésre, szörnyű volt. Idővel ez megváltozott. A második vetítés már jobban sikerült, a díj pedig minden várakozásunkat felülmúlta. A filmnek nagy sikere lett a fesztiválon, el is tudtuk adni és mindenkinek visszafizethettük az adósságokat.

A kultúra, a vallás, a hit, mind összekapcsolnak bennünket

filmhu: Mindez elég gyorsan történt. Néhány évvel később készült a Rekviem egy álomért.

D.A.: A Pí után úgy kezeltek már minket, hogy bármiről is akarunk filmet készíteni, megelőlegezik a bizalmat, hát csináljuk. Akkoriban készültem el a Rekviem forgatókönyvével, és még csak vissza sem hívtak. Mi azonban hittünk benne.

Főiskolás koromban sokat jártam a könyvtárakat. Ott láttam meg a Last Exit to Brooklyn című könyvet, ami megváltoztatta az életem, én ugyanis Brooklynból származom. Akkor határoztam el, hogy Hubert Selby Junior íróval szeretnék együttműködni. A Los Angeles-i filmiskolában találkoztam vele először, itt vettük fel a kapcsolatot. Sajnos nemrég elhunyt. Fantasztikus élete volt, teli tragédiákkal. 20 éves korában tuberkolózist kapott, azután 3 évig kórházban feküdt, majd kiszedték a bordáit, hogy hozzáférjenek a tüdejéhez. Egy tüdővel élt még 50-60 évet. Filmes tanulmányaim során kellett egy rövidfilmet készítenem, valamilyen adaptációt. Ekkor vettem kezembe Selby novelláskötetét, a Song of the Silent Snow-t, melyben remek írások voltak egytől egyig. Az egyiknek a címe Fortune Cookie volt, ez a történet nagyon megtetszett. Felhívtam, és ő meghívott magához. Nagy nehezen sikerült csak megtalálnom a házát. Becsöngettem, kijött egy sebhelyes férfi fehér alsónadrágban és behívott. A lakása olyan volt, mint egy majom-kunyhó, ágyat sem láttam benne, kevés fény szűrődött csak be, tévéje sem volt, csak egy ősrégi írógép, amin a gombokat is csak nehezen lehetett benyomni. Shelby leültetett, és elmesélte, hogy a mű Shan Shue kínai író novellájának fordítása. Hamar szót értettünk és megbarátkoztunk. Ahhoz képest, hogy a történetei alapján egy nagydarab, izmos emberre számítottam, kezében baltával, egy kellemes modorú embert ismertem meg. Így hát végül elkészültem a kisfilmemmel.

Évekkel később kerestem csak fel ismét, beszélgettünk, elmentünk ebédelni. Ekkor álltam elő neki az ötletemmel a Rekviem egy álomért című regényének megfilmesítéséről. Nagyon nyitott volt, és szerencsét akart velünk próbálni.

filmhu: Ez már egy nagyköltségvetésű film volt, híres szereplőkkel. Milyen érzés volt ezen dolgozni, gondoltál arra, hogy anyagilag is sikeres legyen?

D.A.: Érdekes, erre soha nem gondoltam munka közben. Azt láttuk csak, hogy itt a feladat, szeretnénk elkészíteni a filmet, de hogy valójában milyen lesz a fogadtatása, azon nem gondolkoztunk. Ez amúgy is olyan tényező, ami folyton változik. Amit ma szeret és néz a közönség, azt egyáltalán nem biztos, hogy holnap is szeretni fogja. Soha nem a kereskedelmi igények alapján készítettem a filmjeimet.

filmhu: Hogyan válogattátok a szereplőket a filmre, hogy került Jared Leto a főszerepbe?

D.A.: A szereplők kiválasztása, így Jared főszerepe is csak az utolsó momentum volt, a szerencsén múlt. Először úgy volt, hogy Tobey Maguire (Spiderman) kapja a főszerepet, de ő kiesett. Utólag ugyan azt mondta nekem, hogy most már nagyon sajnálja, hogy nem vállalta el. Aztán szóba került Adrien Brody is. Ő azt mondta, hogy nem szeretne többé ilyen sötét hangulatú filmben szerepelni. Értettem a célzását…

Aztán, amikor Jareddel először találkoztam, nem éreztem teljesen, hogy alkalmas lenne a szerepre, ennek ellenére szimpatikus volt és megláttam benne a lehetőséget.

Marion (a női főszereplő) szerepébe pedig először Milla Jovovich-ot szerettem volna. Aztán inkább Jennifer Connelly mellett döntöttünk, aki akkorra már szintén híres színésznő volt. Egyből látszott rajta, hogy a szerep neki való.
Marlon Wayans esetében pedig egyértelműen tudtuk, hogy egy komikust, vicces figurát szerettünk volna. Ezt pedig ő nagyszerűen tudta hozni. Ellen Burstyn persze az első választásom volt.

Kizárólag analóg módon, filmre fényképezve jeleníti meg a világűrt

filmhu: Milyen volt a film fogadtatása?

D.A.: Mindjárt az első vetítések után erős érzelmeket váltott ki a film. Éppúgy érte pozitív kritika mint negatív, mindjárt a legelejétől fogva. De úgy éreztem, hogy akik megnézték, végül megértették amit szerettem volna, a mondanivalóját, a történetet, a logikai összefüggéseket.

filmhu: És azóta? Jó pár év telt el a legutóbbi munkádig.

D.A.: Igen, 2000 óta A forrás-on dolgoztunk, csak ezzel foglalkoztam, hogy össze tudjon állni a képi világa, a látvány és az összhatás. Sok időbe telt, míg felépítettük, összehoztuk, elkészítettük ezt a filmet. Végül úgy érzem, sikerült hatásosat alkotnunk. Az érdekessége, hogy ellentétben a mai tendenciákkal, ebben a filmben minimális a digitális animációk és trükkök használata. A filmben egyik képet sem számítógép generálta, valamennyi kockáját filmre fényképeztük. A csapat nagy része változatlan, ugyanazokkal dolgoztunk együtt, mint a Pí-ben, vagy a Rekviem-ben. Szinte olyanok lettünk, mint egy család.