DVD: A zokogó bohóc és hasonló közhelyek

Kritika a Ki nevet a végén? című filmről

A Ki nevet a végén? eleje szórakoztató, kár, hogy a film ötórásnak hat (konkrétan kettő és fél). Az első órában az Adam Sandler által alakított komikus sztár megalomán, narcisztikus személyiségét boncolja, emitt viccesen, amott gyilkos precizitással. Apatow tudja miről beszél, ő maga is standupként indult, tisztában van a komikusok kvázi-őrületének sötét mozgatórugóival. Az utolsó másfél órában azonban műfajt ugrik, totálisan ciki, ráadásul borzasztóan unalmas, semmitmondó melodrámává degradálja a történetet (épp mint a túlságosan hosszú előadást tartó standup komikusoknál: he runs out of material, elfogy az anyaga.)

Irát, a fiatal komikust (Seth Rogen) maga a megasztár, George Simmons (Adam Sandler) fogadja fel maga mellé, egyfajta modern komornyiknak. George-ot nemrégiben diagnosztizálták egy ritka, halálos kórral, ezért hát pánikszerű számvetést készít az életéről, és igyekszik magát (bár ezt be nem vallaná) fiatalokkal körülvenni. Hihetetlen szerencséjére - amilyen csak az efféle rossz filmekben van - az orvosai által felajánlott kísérleti gyógymód hatásosnak bizonyul és a betegségét mintha elfújták volna. Az újrakezdés reményében ezért megkörnyékezi egykori szerelmét (Leslie Mann alakítja, ő Apatow felesége a "valóságban"), aki jelenleg egy ausztrál karikatúra (Eric Bana) felesége. Vajon sikerül a nőt visszacsábítania? Garantálom, hogy egy idő után már téged sem fog érdekelni a kérdés.

Míg Simmons haldoklik, a film egyáltalán nem rossz. A személyisége mint egy vérpettyezte virág bomlik ki, szörnyűségében gyönyörű, és a lelki látlelet, amit Apatow a komikusról-komikusokról ad, brutálisan őszinte. Ráadásul a poénok, amelyeket a szereplőgárda elsüt, kimondottan jók. Csakhogy amint ő meg Ira beteszik a lábukat a volt csaja házába, a humort mintha elfújták volna, és egy vontatott, humortalan kamaradráma veszi kezdetét, amely akár egy teljesen másik film is lehetne: sótalan, ritmustalan, mintha James L. Brooks és Kevin Smith filmjeinek legrosszabb pillanatait gyúrná össze emészthetetlen kulimásszá. Olyan az egész, mint egy másfél órás epilógus. Apatow moralista-romantikus, csakhogy az a fajta, aki nem ismer mértéket, akiből nagyon gyorsan elege lesz mindenkinek.

Ahogyan a Superbad-ben (amelyet ugyan nem ő rendezett, de a producere volt és a kész film alapján akár rendezhette is) a szociopata vulgaritást viszi túlzásba, olyan mértékben, hogy a sokk feldolgozása után a néző a figurák ellen fordul, itt a köldöknézés és a szenvelgés válik elviselhetetlenné. Persze mit várjon az ember egy olyan világhírű író-rendezőtől, aki százmilliós vagyon tetején csücsül, a felesége akár modellnek is elmehetne? Az emberi szenvedés valós vászonravitelét? Na, menj, nézd meg nem vagyok-e odakint.