DVD: Ócseny harasó

Kritika a Fekete Villám című filmről

Januárban az egyik forgalmazó érdekes céllal tartott vetítést, az ilyesmi nálunk nem nagyon van szokásban: csak és kizárólag azért lasszózott össze egy nézőtérnyi újságírót, hogy kikérje a véleményünket , vajon a Fekete villám-ot (Csornaja molnija) megéri-e Magyarországon bemutatni moziban. Tudomásom szerint egyöntetűen rábólintottunk a dologra, véleményként még rá is írtam a kiosztott űrlapra, hogyaszongya “nem emlékszem mikor szórakoztam ennyire jól egy filmen.” Természetesen ma már tudjuk, hogy a Fekete villám nem került a mozikba, míg Jennifer Aniston minden egyes, a spanyol inkvízíció nemiszervellenes tortúratechnikájának ekvivalenseként értelmezhető filmjét bemutatják. “That’s life”, ahogy Sam Fuller mondta mindíg. Ennek a szófordulatnak állítólag van francia megfelelője is.

 

Nem tudom, esetleg attól ijedhettek meg, hogy a magyar közönség hogyan fogad majd egy orosz filmet. Elárulom: a potenciális multiplexbe-járók azon részétől eltekintve, akik naponta nullásgépezik végig a búrájukat és még az anyjuknak is karlendítve köszönnek, a többiek tesznek a történelemre. Egy okos reklámkampánnyal simán el lehetett volna adni ezt a már-már pofátlanul élvezetes filmet, sőt, ha az ember piáros fialánya kicsit ügyes, az orosz eredetből még egzotikumot is csinálhatott volna.

Na mindegy, nem érdemes elszalajtott lehetőségek miatt nyivákolni, lássuk a filmet, amely a minap jött ki digitális-verzitális lemezen, ahogy azt a fiatalok mondják. Bekmambetov egyébként eredetiség szempontjából sem zavartatta magát különösebben, ha a szinopszist olvassátok, észrevehetitek majd, milyen szégyentelenül koppintja le a popkulturális mitológia egyik kilométerkövének fordulatait (képzavar, képzavar, tedd magad túl rajta).

Gyima (Grigorij Dobrigin) csóró egyetemista, aki a szüleivel és a kishugával lakik együtt. Nap mint nap a ruszki vadkapitalizmus packázásaival kénytelen szembenézni, legyen szó akár az egyetemen vendégelőadó multimilliárdos Kupcov (Bekmambetov kedvenc szinésze, Viktor Verzsbickij) tenyérbemászó ugratásáról vagy csak hallgatótársai hencegéséről. Pedig Gyima álmai egyszerűek, legelőször is egy legalább többé-kevésbé normális kocsit szeretne, főleg, hogy valamiben elvihesse randira évfolyamtársnőjét, Nasztyát (Jekatyerina Vilkova az utóbbi húsz év leggyönyörűbb orosz szinésznője).

Csakhogy a pénztelenség visszaüt, és Gyima faterja egy jókarban lévő Volgát vesz neki. Gyima képéről, természetesen, a bőr lesül - mikor társai mindenféle szupermodern járgányokban villognak, neki a kommunizmus négykeréken guruló jelképével kell beállnia az egyetemi parkolóba. Arra mindenesetre megfelel a kocsi-csatahajó, hogy melózzon vele, Gyima ugyanis szabadidejében virágfutárként dolgozik, csokrokat hord házhoz. Épp egyik ilyetén megbízatását teljesíti, amikor áthatolhatatlan dugóba kerül, a főnöke telefonon ordítva sietteti, Gyima pedig hirtelen pánikjában megnyom egy-két gombot a Volga műszerfalán. Brezsnyev kedvenc autója pedig ekkor a levegőbe emelkedik...

Bár ha még csak emelkedne! Nyaktörő, szinte követhetetlen sebességgel repül, és Gyima, túlküzdve magát a kezdeti sokkon, úgy dönt, kihasználja az autó szuperképességeit (amelyeket egy titkos-komenista technológia ültetett beléje). Nem csak a virágkihordásban állít fel világrekordot, de a ruszki-modern idők rákfenéje, a bűnözés ellen is fellép. Ő meg a kocsija lesznek a Fekete Villám, az igazsághozó, borscsevő kettős, akik éjszakánként a maffia és a kegyetlenség ellenében repülnek át Moszkva felett. Az újságok lapjait, tévék képernyőit és internetek monitorjait (vagy mi a frászt) megtöltő újonnan jött hős felkelti a negyedik bekezdésben már felemlegetett Kupcov figyelmét, aki a Volga technológiáját akarja megszerezni. Gyima egészen addig nem veszi komolyan sem azt fenyegetést, amit Kupcov jelent, sem saját bűnüldözői tevékenységét, amíg apját a nyílt utcán meg nem gyilkolják - és halálában, tudtán kívül, maga Gyima is közrejátszik. Ám a gyász elültével tudatosodik benne, hogy “az igazi hatalommal igazi felelősség jár”...

No igen, Bekmambetov a Pókember-mitológia fordulatait koppintja, kezdve a férfipéldakép halálától a milliárdos szupergonoszig, aki a történet előrehaladtával igyekszik a szuperhős képességeit magára venni, jelen esetben a technológiát eltulajdonítani. Érdekes különbség a nyugati és az orosz legendák itt nyilvánvalóvá váló különbsége: míg Pókembernél a hús mutál, a ruszkiknál a hardware az, ami előre hajtja a történetet. Hetven év indusztriális forradalmat csak úgy lerázni nem lehet. A filmen amúgy is végigvonul a neokapitalista és romantikus-szocialista értékrend állandó összecsapása, vagy verbális formában, vagy az anyagi nagyzolás sokkoló képeivel. A valódi értékek modern felkutatása, ha nem is túlságosan profánul, de nagyon szimpatikus módon ott van a Fekete villám-ban.

Szóval Bekmambetov lop, csakhogy. A Fekete villám legtörékenyebb porcikája is jobb, szórakoztatóbb, nézhetőbb, mint Sam Raimi Pókember-adaptációinak egyetlen másodperce. Bizony, Bekmambetov megcsinálja a lehetetlent: többé-kevésbé ugyanabból az alapanyagból jobb filmet készít, mind vizuálisan, mind narratíve, mint az amerikaiak. A főszereplők szimpatikusabbak, a sztori viccesebb, a fényképezés ötletesebb, az effektek látványosabbak, jobbak. Ha ez nem teljesítmény, hát akkor nem tudom, mi az.

Talán ezen a ponton nem árt megjegyezni, hogy Bekmambetov nem a rendező, a filmet Dimitrij Kiszelev és Alexandr Vojtyinszkij rendezte, Bekmambetov vágói, ám ettől függetlenül a filmen ott van Bekmambetov vizuális lenyomata - csakhogy a produkciónak ez az aspektusa is tovább lett fejlesztve: Bekmambetov néha túlságosan is hektikás kamerája helyett az operatőri munka jelen esetben elegánsabb, nyugodtabb, ám nem kevésbé tetszetős.

És ilyen filmet nem hoznak be nálunk moziba. A jégcsapos jeleneten (ha megnézed a filmet, tudni fogod melyikről beszélek, nem szeretném írásban lelőni a poént) tapsolt(!) a cinikus újságírókból álló közönség.

A nagyközönségnek marad a DVD. (A film megvásárolható a Dividón.)